Swamp Of Slaughter

Most, hogy eltelt pár nap a szombati koncert óta, néhány rövid gondolat erejéig még visszatekintenék a hétvégi eseményekre. Egyrészt mert a sietség miatt kimaradt egy-két érdekesség, másfelől pedig ezúttal is szembesülnöm kellett azzal a lesujtó ténnyel, hogy a netes visszajelzések a Melechesh és Nile kettőst leszámítva, gyakorlatilag ügyet sem vetettek a többi zenekarra, vagy ha mégis, inkább ne tették volna. A magam részéről persze a Zonaria semmibevétele a legfájóbb pont, de kezdek hozzá szokni, hogy az általam különlegesnek titulált bandákban semmi értéket nem lát a közvélemény. Valahol persze ettől függetlenül (vagy éppen ezért) elégedettséggel tölt el a tudat, hogy "bezzeg én", csakhát piszkálja az ember csőrét, hogy az ilyen minőségi zenéket (és nem egyet-kettőt) nemes egyszerűséggel a szürke átlagba süllyeszt a média és a tömeg kooperációja.

A poszt kellemesebb részére rátérve, gondoltam megosztok veletek pár információt a Zona háza tájáról, miután a bulit követően kivétel nélkül sikerült erről-arról elcsevegnem a csapat minden tagjával. Először kicsit megállt bennem az ütő, mikor koncert után hiába lézengtem a merch pultnál, noha abban egészen biztos voltam, hogy ha a busz alá is kell feküdnöm a cél érdekében, de nem hagyom elmenni a srácokat anélkül, hogy találkozzak velük. Végül nem kellett ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodnom, Simon Berglund ugyanis 10-20 perc várakozást követően megjelent a rakparton, innentől meg ugye már adva volt a "protekció". Amekkora állatok élőben, civilben annyira közvetlen és barátságos figurák. Amellett, hogy készséggel dedikáltak és pózoltak a fényképező lencséjének, mindenki kapható volt egy kis beszélgetésre is. Bár a performansz alatt kb. két hang után felismertem, hogy ez bizony új dal lesz, biztos ami biztos alapon rákérdeztem a dologra, de mint kiderült, nem tévedtem, valóban csepegtettek egy friss nótát a készülőben lévő albumról. Elsőre nekem valamivel fogósabbnak (nem dallamosabbnak!) tűnt, mint az eddigi dalok, de legnagyobb megelégedésemre úgy vettem észre, hogy pont a kedvenc Zona számaim (tehát a Slaughter, Damnation Dressed, Last Endeavor stb.) stílusának vonalát viszi tovább az új szerzemény. Ennek tudatában próbáltam puhatolózni az album címét illetően, ám Emil merő őszinteséggel közölte, hogy mégcsak munkacím sincs a tarsolyukban, noha maga a lemez kiadása (jelen állás szerint) 1-2 hónapon belül már esedékes, ami viszont igencsak örömteli. Nem tudom ki mennyire emlékszik a The Cancer Empire megjelenési időszakára, de akkor a borítót pl. egészen a hivatalos megjelenés napjáig titokban tudták tartani, míg maga a zene már rég felkerült a netre, szóval ennek fényében a külcsínt nem is nagyon feszegettem. Mindeközben Simon kiszúrta a pulóverem alatt díszelgő Deadlock-os pólómat, megjegyezvén, hogy imádja a német horda zenéjét, mire szinte hitetlenkedve kérdeztem vissza, annyira meglepett, hogy egyálatlán ismerik Sabine-ékat. Mindenesetre ettől fogva már az ízlésüket sem mertem egy percig se kétségbe vonni, közben meg persze hízott a májam és büszkén feszítettem a Manifesto idején Németországból rendelt büszkeségemben.

Miután a srácok folytatták a pakolást, bent megleltem a hiányzó láncszemet is a Wizziac hasonmás szólógitárosuk személyében. Mikor megkérdeztem, kedveli-e a Keep Of Kalessin-t, az igenlő válasz után már bukott is ki belőlem a megállapítás, miszerint headbangelés közben a megtévesztésig hasonlítanak egymásra a basszerrel, mire újabb beleegyezés érkezett, megtoldva azzal az ígéretesnek tűnő fantázia-projectel, hogy mivel a testvére is hasonló méteres szőke zuhatagot visel, akár meg is alapíthatnák a Long Blonde Hair metal bandát. A legenda születését csupán az a tény hátráltatja, hogy nem ismerik személyesen Wizziac-et, de feltételeztem, ez könnyen orvosolható probléma, főleg, hogy a KoK-ot nem különben jó arcok alkotják, mint azt volt szerencsém több ízben is megtapasztalni. A Zona kapcsán aztán elárulta, hogy (hozzám hasonlóan) neki is jobban bejön az Infamy And The Breed keményebb vonala, mint a Cancer dallamossága, de elmondása szerint a friss cuccon majd a kettő elegyét kapjuk aranytálcán, szóval semmi ok az aggodalomra. Dalok tekintetében lehullt a lepel többek között kedvenc Zonaria számáról, mely nem más mint az Infamy záró nótája, az Everything Is Wasteland, valamint megnyugtatott, hogy több játékidő esetén a Praise The Eradication-t is el szokták tolni, míg a Rendered In Vain általában a tökéletes zárást prezentálja a műsorok végén. Koncertek terén elmondása szerint szívesen turnéznának többek közt az Arch Enemy-vel, és bár a Nightrage utáni érdeklődésem nem villanyozta fel túlzottan, nem vetette meg a kollégákat. Lelkesedésemben aztán felvetettem annak lehetőségét, hogy akár Pestre is költözhetnének egy időre, hogy aztán majd én cuccolják át Svédországba. A hülyülés aztán hirtelen komolyra fordult, mikor a fesztiválok kerültek szóba. Némi hazai promóciót követően, gyakorlatilag elsőkézből meghívást kaptam a márciusi House Of Metal fesztre, ami pont a csapat alakulásának helyszínén, Umeå-ban kerül majd megrendezésre, és noha még nincs hivatalosan konfirmálva a fellépésük, a többi nagyágyú mellett szinte biztos, hogy ők is készülnek majd egy bő 45 perces programmal.

Ezen a ponton a zárás miatt sajnos kénytelenek voltunk félbeszakítani a társalgást, ám biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben lesz még alkalmunk a folytatásra. Itthon aztán felrúgva minden lehetséges akadályt, szemügyre vettem az esetleges svédországi metal túra költségeit, mely bár nem lenne olcsó móka, közel sem tartom elképzelhetetlennek a megvalósítást.

Ennyit tehát zárásképp a TWTGD turnéról, koncert bejegyzés legközelebb majd valamikor a jövőhét folyamán a 29-ei Artas lemezbemutatóról.

A bloggal kapcsolatban viszont még ide sűrítenék pár gondolatot. Előszöris a 2 beígért film ajánlót, ha minden jól megy, holnap posztolom, ehhez jön majd várhatóan még pénteken a Claire Foy kapcsán már korábban szóbakerült Boszorkányvadászat mozi premierjének értékelése. Az Off-metal ajánló is folytatódik majd valamikor, bár ez még egyelőre elég ködös, szívesen várom a releváns cd-k, zenekarok ajánlását. Ráadásképp pedig egy újonnan jött ötlet hatására, valószínűleg nyílik majd egy új rovat is, ahol egy könyv tartalma kerül majd, saját megfogalmazásban összegezve, párhuzamosan azzal, ahogyan haladok előre a sztoriban. Ennyit most előljáróban az újdonságokról, folytatás holnap.

Szinte a csodával határos, hogy a tegnapi eszméletlen pusztítás után/közben nem süllyedt el az A38 hajó... Most kihasználva annak előnyét, hogy ezúttal nem diszkrét és "hivatalos" beszámolót kell írnom, következzék az első igazi, szabad stílusú feedback a szombati mészárlásról.

Azt ugye eddig sem titkoltam, hogy elsősorban mely csapat(ok) érdekeltek valójában, így a Nile szimpatizánsok vélhetően nem sok örömüket lelik majd ezen írásban, de mindent a maga idejében... Az érkezést szokás szerint ezúttal sem bíztam a véletlenre. Miután itthon lóhalálában belapátoltam az ebédet, 4 óra tájt már "késésben voltam", így gyorsan összekaptam magam, hogy még az előre kitűzött fél 6-os időpontra kiérjek a tett helyszínére. A kapunyitás ugye 7 órára volt belőve, de gondoltam a Nile-ért elég sokan rajonganak ahhoz, hogy esetleg már órákkal korábban elkezdjék a fanok megszállni a hajó fedélzetét. Végül negyed 6 körül érkeztem, ekkor viszont még csak nem is lézengett senki a környéken, így az ilyenkor bevált szokás szellemében, elmentem keríteni magamnak egy doboz sört. Mire visszaértem a hajóhoz, páran már gyülekeztek, így én is befészkeltem magamat a bejárathoz.

Miután megkaptuk a zöld jelzést, egy gyors pillantást még vetettem a merch pultra (szomorúan konstatálva, hogy az előre kiszemelt Zonaria pólómnak nyoma sincs a standon), majd rövidesen már érkezett is a Darkrise felforrosítani a hangulatot a kinti mínuszok után. Említettem ugye, hogy belőlük különösebben nem készültem, noha azzal azért tisztában voltam, hogy a játék neve death metal. Különösebben sok mindent nem fűznék hozzá a láttottakhoz, a videó elég hitelesen körvonalazza a svájciak stílusát. Kellemes volt végülis, elnéztem, egynek elment, de semmi több...

Ezt követően viszont számomra már el is érkezett az est fénypontja, hiszen a Zonaria kezdett éppen felcuccolni az emelvényre. Kint a jegypénztárnál korábban lehetett olvasni a beosztást, így sajnos bele kellett törődnöm, hogy a svédek maximum egy bő félórát kapnak majd. De milyen félóra volt! A rövid szimfónikus intro után elsőként a Slaughter Is Passion tébolyult riffje és Simon Berglund tengermély hörgése törte meg a nyugalmat. Ennél tökéletesebb kezdést nem is kívánhattam volna, már csak abban reménykedtem, hogy folytatásként nyílegyenest átcsapnak a Praise The Eradication-be, ám legnagyobb meglepetésre másodikként az Attending Annihilation hangzott fel, amire már csak azért sem számítottam, mert a refrént eredetileg Christian Alvestam énekli a lemezen. Mindenesetre érdekes volt a dallamos ének mellőzése (a Slaughter-ben is), bár engem ez cseppet sem gátolt abban, hogy torkom szakadtából üvöltsem a hiányzó sorokat. Következőként kis pihentető gyanánt jött a Contra Mundum, majd egy rövid gitárszóló után egy új dalt is megszellőztettek a néhány hónapon belül napvilágot látó friss anyagról. Erről előzetesben annyit, hogy a pofám leszakadt a számtól, meg vagyok róla győződve, hogy nagyon izmos lesz az az új korong! A folytatásban még terítékre került az Infamy And The Breed két klipes nótája, közülük a Rendered In Vain emelkedett gyűlölködése zárta ezt az igencsak intenzív 30 percet, melynek végén - büszkén jelentem - Emil Nyström a kezembe nyomta szignós pengetőjét, ami mondanom sem kell, egyik legnagyobb kincse gyűjteményemnek.

Miután magamhoz tértem a Zonaria varázsa alól, lelkiekben felkészítettem magam egy egészséges thrashelésre, hiszen az Invocation után már semmi kétségem nem volt affelől, hogy a Dew-Scented igazi hamisítatlan thrash metal-al örvendezteti majd meg a népet. Belépőként már kaptuk is az arcunkba a frissen klipesített Arise From Decay-t, amit a későbbiekben egyre kegyetlenebb csapások követtek. A srácok szemmel láthatóan kedvelik 2003-ban megjelent Impact c. anyagukat, amit meg is tudok érteni, hisz az olyan dalok, mint a Cities Of The Dead, a Soul Poison vagy a záró Acts Of Rage egészen kivételes aprítások, főleg, hogy Marc-Andrée Dieken helyenként ízes blastokkal megküldve színesítette a folyamatosan headbangelésre ingerlő számokat. Leif mester persze egyébként is tett róla, hogy még véletlenül se lankadjon a figyelmünk, bár aki ezekre a tekerésekre nem indul be ösztönösen, az semmire nem fog. Bevallom, ezidáig nem sűrűn hallgattam a németeket, de őszintén szólva, nem fér a fejembe, hogy egy ekkora császár banda hogyan kerülhette el a figyelmemet az évek során, különösen, hogy még csak nem is mostanában alakultak. Nem ragoznám tovább a dolgot, ez egy kötelező thrash metal alapvetés.

Leif-ék lecuccolása után, mikor a Melechesh egyik hangolója megjelent az emelvényen kezében egy felcsavart szőnyeggel, azt hittem menten elröhögöm magam. Már vártam, mikor vágtat be Ashmedi egy teve hátán, de be kellett érnem a repülőszőnyeggel, meg a terroristának öltözött gitáros arccal. Miután kiszórakoztam magamat a díszleten és Ashmedi hullámzó csípőmozdulatain, azért a műsort elnézve átjött az a jellegzetes keleties hangulat, amit bizonyára sokan kedvelnek a zenéjükben, de nekem valahogy hiányzott a lendület, főleg a Dew-Scented után hagyott maga után hatalmas űrt ez az "állok és nézek" típusú magatartás. Ettől elvonatkoztatva egyébként élvezetes előadás volt, vitathatatlanul más jellegű, mint amihez az ember alapjáraton hozzá van szokva, így végeredményben meg is voltam elégedve a látottakkal, az pedig, hogy a setlist-be a Grand Gathas Of Bal Sin-t is beválogatták, remekül koronázta meg mindezt. Nem is beszélve Ashmedi "bűvészkedéséről", mikor kölcsönvéve a dobos kolléga ütőjét, nekiállt spontán szólózni, pengető helyett a dobverőt használva jobb kezében. Ha egyszer majd a szabadtéri jacuzzimban fogok lebzselni, miközben valami töményet szürcsölgetve hűsölök a kitartóan legyező pálmafa levek alatt, biztosan újra megkívánom majd a Melechesh zenéjét - egyébiránt nem túl valószínű. Élőben nem rossz cucc, de számomra opciós hallgatnivaló.

A Nile viszont még ezt a rangot sem üti meg nálam. Őszintén mondom, hogy tiszteletben tartom mások ízlését, de mivel ez a blog pont azt a célt szolgálja, hogy saját véleményt nyilvánítsak, így különösebb kertelés nélkül ki merem jelenteni, hogy ez dögunalmas zene. Könnyen meglehet, hogy mindennek oka nemes egyszerűséggel annyi, hogy mióta az eszemet tudom, a skandináv vonalas halálfémre gerjedek, de sosem gondoltam volna, hogy egy Nile kaliberű banda ténykedése ennyire untatni fog élőben. Pedig emlékszem, a múltkori Belphegor-ral közös hajós bulijuk során is elég szkeptikusan szemléltem a történéseket, de most szabályosan számoltam magamban a dalokat, hogy mikor lesz már vége. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy sebaj, akkor majd végig headbangelem az egész performanszot, de könyörgöm, egy épkézláb bólogatásra késztető téma nem hangzott el az atomjaira tördelt zajhalmaz alatt, így ez az eshetőség is megbukott. Az egyetlen pozitív élményem a koncerttel kapcsolatban az volt, mikor az átszerelés alatt a felettébb mókás kedvében lévő keverőpultos srác lépten-nyomon minden baromsággal macerálta a csapat elsőszámú hangolóját, aki persze vette a lapot, így a hangolás a végefelé már hatalmas ökörködésbe torkollot. Arra a kérdésre pl., hogy miért nem kezdjük már, az a határozott válasz érkezett, hogy "mert Isten úgy akarja".

Szóval a Nile-tól eltekintve, minden zenekar hozni tudta azt a színvonalat ami elvárható volt, ráadásul a buli után készült közös fotók, aláírások és szerzett ereklyék végképp tökéletessé tették ezt az egyébként is felejthetetlen, minőségi estét.

Eljött végre az október óta várt nagy nap, mikor az A38 hajót újra sötét lelkek szállják meg. Normális esetben ilyenkor, a koncert előtti héten már többnyire rá vagyok tapadva a fellépők lemezeire, most viszont kicsit közbejött a 2011-es megjelenési dömping, így ha nem is teljesen felkészületlenül, de a szokásosnál talán valamivel kevésbé ráhangolódva vágok majd neki délután az eseményeknek.

A Zonaria Infamy And The Breed-jét és a The Cancer Empire-t mondjuk jónéhányszor végig küldtem az elmúlt napokban, míg ez idő alatt a Dew-Scented thrash metal őrlésével és a Melechesh-el is elég jó kapcsolatba kerültem. Az estét nyitó svájci Darkrise viszont előzetes szándékaim ellenére kimaradt az ismerkedésből, amiben nagyban közrejátszott, hogy Built c. legutóbbi anyagukat sehol sem találtam a neten, így mindössze a 2003-as Massive Retaliation került a birtokomba, amibe aztán végül bele sem hallgattam. De végülis ez részletkérdés, ha tényleg bejövős lesz a zenéjük, magamat ismerve úgysem tudok majd ellenállni beteges lemezvásárlási ösztönömnek. A line-up-hoz visszatérve, a Nile-ért pedig világéletemben nem rajongtam, legutóbbi hajós bulijukon is csak és kizárólag a Belphegor miatt voltam jelen. Szóval az egész estében a legnagyobb poén, hogy a főzenekart leszámítva, tulajdonképpen mindenki érdekel, bár ezen már meg sem lepődöm igazán, hiszen az utóbbi időkben egyre gyakrabban fordul elő, hogy konkrétan az előzenekarok miatt látogatok ki a nevesebb, ám számomra totálisan jelentéktelen bandák koncertjeire.

Perpillanat amúgy épp Ellie Goulding-gel hangolok az esti halálhörgős vérhányásra, noha az elmúlt pár napban, mióta kijött az új Deadlock, szinte semmi mást nem hallgattam a Bizarro World-ön kívül. Így, lassan 10-20 intenzív hallgatás távlatából mostmár bátran ki merem jelenteni, hogy ez a cucc bizony nagyon keményen megveri a Manifesto-t, pedig nemzetközi mércével az az anyag sem volt éppen gyenge alkotás, sőt... Most viszont a friss kiadvánnyal nekem sokkal jobban átjön az a jellegzetes hangulat, ami annak idején a Wolves-ban annyira megfogott. Persze én azt vallom, hogy a "farkasokat" már biztosan nem fogják tundi überelni, márcsak azért sem, mert legjobb esetben is maximum egy tökéletesen hibátlan mestermű van minden zenekarban, és egyébként is általában mindig az a lemez kerül a legközelebb az ember szívéhez, amit először hallott az adott bandától. Ettől függetlenül helyenként már-már nosztalgikus érzésem támadt egyik-másik szerzemény hallatán. A korábbi bejegyzésben már megemlített Virus Jones mellett a State Of Decay, a már most sokat támadott, lágyabb megközelítésű You Left Me Dead és a Renegade eszméletlenül király számok, de az Earthlings is kezdi egyre inkább a szívembe fészkelni magát, míg mondjuk legutóbb a Manifesto-nál hiába voltak meg szintén a magam kis kedvencei, valahogy nem tűnt "egésznek" a lemez. Továbbra is arra buzdítok tehát mindenkit, hogy tessék csak hallgatni a németek modernkedését. Elégedettségem jeléül, még az esti mókára is a Deadlock-os díszöltözetemet halásztam elő a zenekaros pólóim óceánjából.

A zene mellett könyv-fronton is történtek újabb fejlemények, a hirtelen jelentkező, majd ténylegesen megfertőzött olvasási "kényszer" ugyanis azt eredményezte, hogy gyakorlatilag nagybevásárlást tartottam az olvasnivalók terén. A múltkor bemutatott Dark Love 3. része után, most a múltkori esetből okulva egy szuszra beszereztem a széria 1-2. részét, illetve egy ártatlan nézelődés során megakadt a szemem a francia Karen Chance Átölel az éjszaka c. írásán. A borító láttán ez mondjuk nem túl nagy meglepetés, hiszen a köntösön egy pentagrammal a hátán díszített, vadító szőke Pythia sandított rám vissza, így alapjáraton sem létező önkontrollom végképp felmondta a szolgálatot és újfent a kasszához ballagtam legújabb zsákmányommal. A DL. 1. része, A Leszármazott közben a harmadikhoz hasonlóan nem húzta tovább két napnál, így álljon itt most pár szó erről a tortúráról.

Tortúra, Sandra Palmernek legalábbis. Az itt még normális emberként élő (vagy legalábbis induló) lányt azonban természetesen itt sem kerülte el a rettegés és a bizarr misztikus jelenségek. Mikor elfogadja a Lackewood-i elitista képző iskola meghívását, napokon belül felfordul körülötte a világ. Az ártalmatlannak látszó, csábító jólét és a megtiszteltetés, hogy méltónak találták az intézmény színvonalához idővel elértéktelenedik és szembe kell néznie azzal a kiábrándító ténnyel, hogy a realitás, mint olyan, egycsapásra kiírja magát életének szótárából.

"Az élet nem ajándék, nem lehetőség, hanem egy hatalmas kicseszés." E következtetést olvasván már affelől sem támadtak kétségeim, hogy mennyire leszek képes saját felfogásommal azonosulni Sandy-hoz... Valahogy úgy, gondoltam magamban. Ezt követően már nem volt megállás, szinte habzsoltam az oldalakat, a könyvet pedig végül úgy végeztem ki két nap alatt, hogy előző este még csupán a 2. fejezet tájékán lapozgattam. Átrágva magamat az első részen, minden érdeklődőnek azt tanácsolnám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést, mert bár a 3. kötet nem lövi le előre (az összes) fejleményt, de lényegesen nagyobb meglepetés-erővel csattannak majd az összefüggések, mintha előre tisztában vagyunk azok jelentős részével. Jó példa erre Sandy és Sunny-ék kapcsolata, ami később már természetes alaphelyzet, itt azonban még halvány szikrája sincs a barátságnak, továbbá a harmadik részben számomra kimondottan unszimpatikus Donnie-t is egész más színben tüntetik fel tettei.

A cselekmény szövődményei mellett a minőség is szempont lehet, itt ugyanis szinte a legapróbb hibát sem véltem felfedezni a könyben. A zavaró szóismétléseknek és helyesírási hibáknak nyoma sincs, de maga a történet és az ábrázolás is sokkalta nívósabb és változatosabb, sokkal inkább magával ránt a sztori, mint a folytatásban. Ennek fényében aztán méginkább kíváncsi vagyok a második részre, hogy melyik irányba billen majd a mérleg nyelve, az egyetlen ésszerűnek tűnő magyarázat az lehetne, hogy idővel megfáradt az író fantáziája. De miért próbálnék ésszerű következtetéseket levonni egy fantasy novella kapcsán...? Ha a hármas részre 8 pontot szórtam, akkor itt kétség sem férhet az értékeléshez. Érzelmes, izgalmas, különleges és megdöbbentő.

10/10

Filmek terén pillanatnyilag még két ajánlóval lógok, ez viszont idő hiányában még csúszik egy kicsit, de a közeljövőben jön majd egy ismertető a Hétmérföldes szerelemről és Az utolsó három nap mozis premierjéről is. Most azonban irány a hajó, hiszen "the slaughter is my passion"...

 A tegnapi nap folyamán megérkezett a várva-várt Nordic Vision magazinom, frissen-ropogósan egyenesen Norvégiából, minek következtében este kicsit belefeledkeztem az élvezetekbe, így kimaradt az aktuális bejegyzés. Most azonban pótolván a kiesést, a szokásosnál kicsit sokrétűbb poszt következik, főleg, hogy kimondottan eseménydús napokat tudhatok magam mögött.

Kezdeném mindjárt a már a bevezetőben szóbahozott Nordic Vision-nel, amit egyelőre még többnyire csak belelapozgatás szinten forgattam, de azért a Tiril Skårdal-al készült The Way Of Purity interjúnak, valamint az Antonella Arismendi-vel készült black metal divatot célzó cikknek így sem tudtam ellenállni. Mindkettő tartogat érdekességeket, ráadásul amennyire láttam, a Hammer-rel ellentétben itt egész bő terjedelemben foglalkoznak a bandákkal, a Dimmu-val készült inti pl. 8 oldal szöveget sűrít magába. Aki veszi a Hammer-t, talán emlékszik a novemberi számra, ott a norvégok a címlapsztori ellenére is kb. ennek negyedét, tehát bő 2 oldal érdemleges teret kaptak. Ahogy azt sejtettem, elég erős minőségbeli különbség van tehát az NV és más metal lapok közt. Az érdekesebb cikkekről részletesebben majd útközben dióhéjban beszámolok, illetve igény esetén akár teljes cikkeket is szívesen fordítok külön bejegyzésekben, szóval akit konkrétan érdekel valami a tartalomból, nyugodtan keressen meg vele - már csak azért is, mert időközben már minden szám elkelt az aktuális példányból.

A mellékelt Angstkrieg EP-ről röviden annyit, hogy a Dimmu-t és az Old Man's Child-ot is megjárt Brynjard Tristan nagyon korrekt bemutatkozással tért vissza a színtérre. Hangja kísértetiesen hasonlít Maniac-éra, ennek köszönhetően a zene is mutat némi rokonságot (az akkori) Mayhem-mel, már eleve a hangulat is az élő legendák beteg ízlésvilágát juttatja eszembe. Kezdésnek remek, kíváncsian várom a folytatást.

Ha már az olvasnivalóknál tartunk, hihetlen, de újabban annyira megkívántam valami könyvet, hogy nekiálltam keresni egy nekem való írást. Alapjáraton pedig nem vagyok nagy olvasó, sőt, mindig hangoztattam, hogy nincs elég türelmem a könyvekhez, és őszintén szólva kimondottan műveletlen tahónak is tartom magam emiatt, de most valahogy belémnyilalt a vágy, hogy nekiessek valami összefüggő, hosszabb sztorinak.

A "hosszabbat" azért ismerve önmagamat igyekeztem mértékkel kezelni, így elsőre gondoltam bőven megteszi valami rövid kis olvasmányos misztikum. Végül egy Levy L. Smith nevű író Dark Love c. alkotása mellett tettem le a voksomat, azon belül is találomra a történet 3. részét, az Elrabolt szívet emeltem le a Libri polcáról. Eleinte kicsit riasztott, hogy a könyv a "Twilighterek" sarokban pihent a boltban, de mivel a True Blood és a The Vampire Diaries sorozatok után már úgyis rá voltam állva a vámpír-mániára, gondoltam miért ne...? Néhány oldal után aztán kiderült, hogy eléggé csajos mind a tálalás, mind a téma megközelítése, ez azonban nem különösebben zavart a folytatásban, hisz amúgyis egyre inkább úgy érzem magam, mint egy atom jó nő egy elcseszett pasi testébe zárva.

Íme a sztori: van itt nekünk egy vámpír csaj, Sandra, aki néhány (faj)társával együtt démoni lények lemészárlásával tengeti napjait az éjszaka sötétjében, méghozza tanácstalan emberek reményvesztett segélykéréseinek segítsége érdekében. Igen ám, de egy bevetés során a lány barátnőjét, Sunny-t elrabolják az alvilág teremtményei, a bajt pedig csak tovább tetézi, hogy Sandra titkolt szerelme, Luke is rejtélyes körülmények közt, nyomtalanul tűnt el néhány hete, ráadásul Donnie (Sandra pasija) és a csapat többi tagja kezdetben a füle botját sem mozdítja az ügy feltárásának érdekében. Sunny eltűnése aztán idővel összefüggést mutat Luke esetével, így a megcsonkított csapat Sunny sokkos állapotban lévő, démon által megszállott testvérével, Stormy-val kiegészülve nekivág az ismeretlennek kideríteni, hová vitték a démonok az elraboltakat. Útközben persze temérdek nehézség, és horrorisztikus helyzet nehezíti dolgukat, nem beszélve az állandó fenyegést nyújtó napfényről, különös brutalitással kivégzett ember tömegekről, illetve Sandra felgyülemlett titkairól és az őt kínzó lelkiismeretfurdalásról.

A sokat ígérő, hangzatos történet ellenére azért túl sok csavar nincs a folytatásban, helyenként pedig az érzések körülírása is kicsit butácska, összességében mégis nehéz volt letennem a mindössze 140 oldalas könyvet, olyannyira, hogy szűk 2 nap alatt ki is végeztem az egészet. Ez azért mutatja, hogy nem rossz alkotás ez, ám a helyenként bosszantóan sok szóismétlés és a rengeteg nyomtatási hiba végig rettentően zavart. Ennek ellenére behódoltam a vámpír világnak, így huzamosabb időn belül, minden bizonnyal a történet első és második részébe is beruházok majd. Egyszerűsége ellenére, kimondottan szórakoztató írás.

10/8

"Műsorunkat megszakítva" közben elújságolnám, hogy tegnap óta az új Sirenia, ma délutántól pedig a Deadlock Bizarro World-je is lekapható a mediaboom-ról, ami részemről megint beteges extázist váltott ki, különösen utóbbi, hiszen egyik, ha nem a legnagyobb kedvencemről van szó. Ugyanakkor be kell valljam, hogy rettentően féltem ettől a lemeztől, mivel velük kapcsolatban egyre többen kezdtek dobálózni a metalcore stílussal, amire ráadásul a számomra nem túl bejövős lemezborító is rájátszott, plusz a megváltoztatott logó sem ígért sok jót az albumot illetően. Ám abban a pillanatban, hogy kb. egy másfél órával ezelőtt először benyomtam a korongot, a nyitó Virus Jones rögtön meggyőzött róla, hogy ez bizony még mindig az a Deadlock, akiket már az Earth.Revolt óta a tenyeremen hordozok és istenítek ország-világ előtt. Most másodszorra pörög az anyag, így egyelőre nem bocsátkoznék olyan fejtegetésekbe, hogy veri-e az elődöket, az mindenesetre 100%, hogy (minden túlzás nélkül) a világ legütősebb modern metal csapata iránti szerelmem továbbra is olthatatlanul lángol. A napokban már az is megfordult a fejemben, hogy februárban kibuszozok a müncheni lemezbemutatóra, ám ez a gondolat egyelőre még csak ötlet szintjén létezik.

A Sirenia The End Of Life-jára ezidáig még nem jutott időm a sok földi jó között, így Ailyn-ék friss munkájáról egyelőre nem tudok érdemben nyilatkozni. A promó fotók mindenesetre jól sikerültek. :)

A napi firkálást végül a már megszokott film ajánlóval zárnám, ahol ezúttal ismét Johnny Depp-é és egy darázsé a főszerep...

Előbbiben talán életemben először csalódtam egy szerep kapcsán, bár jobban belegondolva nem Johnny Depp, hanem maga a film volt írtózatosan gagyi. Mondjuk már önmagában azt sem nagyon tudtam hova tenni, hogy miért őt kérik fel egy (papíron) horror film főszerepére. A stílust illetően viszont ez sem makulátlanul helytálló, a játékidő közben nem igazán tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen most félni vagy nevetni kéne. Eleve vérszegény próbálkozásnak találtam a fejnélküli lovas középpontba állítását, noha vérben azért nem szenvedünk hiányt, ez és néhány levágott fej viszont összességében még édeskevés egy jó "horrorhoz".

A helyszín pedig itt is nagyon eltalált, az állandóan lappangó köd és sötétség megadná a fílingjét a dolognak, mint ahogy az sem rossz elképzelés, hogy Crane felügyelőt (J.D.) a sorozatgyilkosságok helyszínéül szolgáló Álmosvölgy-be küldenek New York-i felettesei, hogy bebizonyítsa, a logikus, következetes gondolkodás mindig eredményre vezet. Erre azonban hamar rácáfol a helyi élőhalott legenda, így Crane-nek a realitás talajától elrugaszkodva kell végére járnia a völgyben történt gyilkosságoknak és a háttérben húzódó összeesküvésnek.

A sztori és a hangulatos környezet részben kompenzálja a zagyva eseményeket és a film egyéb hiányosságait, ám ezzel együtt nem különösebben hagyott bennem mély nyomot Az Álmosvölgy legendája.

10/6

 Előzetes:

A moziban meglesett Zöld Darázs viszont előzetes várakozásaimat felülmúlva kifejzetten élvezetes kikapcsolódásnak bizonyult. A címből persze már sejteni lehet, hogy nem teljesen ép elméjű filmről van szó, ez azonban nem állhatta utamat a premier megtekintésében.

A főszerepre Seth Rogen-t sikerült megfűzniük az alkotóknak, aki már hasonlóan agyament filmjeinek köszönhetően szinte érezhető rutinból nyomta a síkhülye milliárdos Britt Reid bénázásait és lekezelő stílusát. Britt apjának halála aztán olyan "mély" traumába taszította a fiút, hogy legnagyobb problémája a szokásosnál rosszabb reggeli kávé volt, ám ekkor még nem is sejtette, hogy pont a kávé, pontosabban annak készítője, Kato (Jay Chou) fogja őt bevezetni a szuperhősök őrültségekkel teli világába. A kínai mindenes zseni mint kiderül, a kávé mellett többszáz extra funkcióval szerelte fel az egykori James Reid kocsijait, amitől aztán a duó vérszemet kap és akaratán kívül szembeszáll a Christoph Waltz által hatalmasat alakító alvilági góré, Chudnofsky gengszter negyedének birodalmával.

Időközben az elbűvölő Lenore (Cameron Diaz) is belép a képbe, aki Britt, apjától örökölt újságának titkárnőjeként dolgozva mit sem sejt főnöke kettős életéről. A helyi maffiával szembeni hősködés mellett, így Lenore kegyeiért is folyik a harc, immáron házon belül, Britt és Kato közt.

A film amellett, hogy kétségtelenül kiérdemelte az óriási baromság rangot, egy percig sem válik unalmassá, hisz vagy a mai modern technikához méltó ütős képi megvalósítás, vagy a poénok kötik le az ember figyelmet, különösen Chudnofsky gyilkolásának módszerei és annak kiváltó okai kelthetnek derűt a nézők soraiban. Összességében nem bántam meg a rá áldozott pénzt, aki vevő egy agyament akció-vígjátékra, már foglalhatja is a jegyét a legközelebbi (3D-s) vetítésre. Egészséges idétlenség, egy picit más körítéssel, jóízlésű humorral fűszerezve. Szerettem.

10/8

Trailer itt:

Vészesen közeleg a leszámolás napja, szombaton ugyanis megint egy régi kedvencemet láthatom majd élőben az A38 hajón, egy hétre rá pedig ismét a bécsi Szene-be megyek látogatóba, ahol az azóta is sokat pörgetett új Artas lemez hivatalos megjelenését ünnepeljük majd egy kisebb helyi apokalipszis előídézésével a testvérváros szívében. Most azonban újfent két filmet hoztam ajánlóba, ami ezúttal valóban a szó szoros értelmében értendő, ugyanis mindkét alkotás várakozáson felüli élményben részesített.

Kezdeném a szombat éjjeli kiválasztottammal, mely egy két részes fantasy vígjátékot takar. A film címe önmagában elég semmitmondónak tűnik, mert valljuk be, azért A Postamester nem túl felcsigázó elnevezés, főleg egy fantasy esetében, ahol az ember minimum misztikus lényeket és fantáziadús történetet, valamint már-már drámaian emelkedett hangulatot vár. Egyébként is szokták mondani, az ilyesmit játszani jó igazán, nézni már kevésbé élvezetes. Nos, erre azért valamelyest sikerült rácáfolniuk az alkotóknak, mert ha nem is olyan direkten mint a releváns művek esetében, de végső soron itt is ugyanúgy megkapjuk a stílusban kedvelt felsorolt jellemvonásokat.

Az alap sztori lényege, hogy a rablást, csalást, hamisítást, sikkasztást és minden más "finomságot" elkövető Álbajsz úr (Richard Coyle) egy angyalnak köszönhetően megmenekül az akasztófától, ám cserébe azt a feladatot kapja, hogy indítsa be újra Ankh-Morpork városának postahivatalát, ami mint kiderül, a konkurenciának, Álbajsz saját lelkiismeretfurdalásának és egy váratlan szerelemnek hála, nem is olyan egyszerű és veszélytelen feladat. A keretet amúgy rögtön a film elején, amolyan szájbarágós módon tudatják a nézőkkel, így nincs sok ködösítés, vagy különösebb meglepetés, a megvalósítás és a háttér színezése ellenben rendkívül ötletes, nem beszélve a szereplők elnevezéséről, melyek közül a kattogót üzemeltető főgonosz "Mohón Teper" karaktere egész egyszerűen zseniális - mintahogy a színészi alakítások is. A két tulajdonképpeni főszereplőt alakító Richard Coyle és Claire Foy (Adora) nagyon érzik ezt a műfajt. Előbbi a (statiszta szerep ellenére) az egyik kedvenc filmemben, a Perzsia hercegében is bizonyított, míg Claire-re ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mit nyújtott a Boszorkányvadászatban.

A sokszor megmosolyogtató szerencsétlenkedések mellett a mondanivaló mai szemmel nézve egyértelműen a postai, fizikai levél és az internet adta lehetőségek közti ellentétre van kiélezve, mindez megbolondítva egy csomó olyan kalanddal és egyéb adalékkal, amik szabályosan képesek a képernyő elé szegezni az embert. Az összességében 3 órán át húzódó bonyodalmak, így egyáltalán nem tűnnek unalmasnak, bár meg kell jegyeznem, magam sem egy szuszra néztem végig a filmet, viszont tanácsos huzamosabb időn belül benyomni a második részt, mielőtt az álomvilágból teljesen visszazökkenénk a valóság csúfos realitásába. Az tehát nem titkolt tény, hogy nem kimondottan a felnőtt korosztálynak készült ez a mű, nekem legalábbis sokszor támadt olyan érzésem, mintha valaki egy könyből olvasná fel nekem az esti mesét, de ettől függetlenül ez egy nagyon szerethető, kedves történet, igazán profi körítéssel, melynek további érdekessége, hogy a filmet Magyarországon forgatták, így ha másért nem is, már csak kíváncsiságból is érdemes belenéznie az erre fogékony közönségnek.

10/8

Trailer:

Vasárnap este aztán A gyilkos bennünk-el visszakúszott a horror a media playerembe. Ennek a mozinak kimondottan nagy elvárásokkal feszültem neki, legalábbis a pár sorba belesűrített tartalom alapján ígéretesnek találtam a filmet. Már eleve az öngyilkosságot feszegető témakör eltér az átlagtól, bár nem biztos, hogy egy magamfajta szuicid hajlamú embernek ez a legmegfelelőbb módja a kikapcsolódásnak, de lényeg a lényeg, kegyetlenül eltalált másfél órát dobott össze a rendező és brigádja.

A Mártírokhoz hasonlóan itt is pár perc leforgása alatt megkapjuk az első beteges dózist, és noha alapból itt is a pszichés megterhelésen van a hangsúly, a folytatás megvalósítása össze sem hasonlítható az említett agymenéssel - itt valahogy sikerült megtalálni az arany középutat a horror és a thriller világa közt. Az öngyilkosságok előzményei és kivitelezése elsőrangú munka, vérfürdő nélkül is húszasával ugrál a pulzusunk az emberek hullása közben, hiába tudjuk és érezzük szinte saját bőrünkön, hogy hol fog éppen feltűnni az önkéz általi halálba taszító hasonmásunk.

A film egyébként elég élesen támadja a vallást, azonban kicsit a sorok közt olvasva, a mindennapi életben is találkozhatunk hasonlóan radikális hitbéli felfogással, melynek gyújtólángja a magasztos parasztvakítás mellett lehet akár önös érdekből fakadó uszítás is (mint ahogy erre kiválóan rámutat a pap később bűntudatot keltő korábbi "tűzparancsa"), akár konkrétan az ateizmust vagy az egyszerű kívülállókat érintően. E tekintetben különösen nagy pofont adott a forgatókönyv a kereszténységnek, mikor Lindsay-t (Elisabeth Rice), aki maga is hívő, saját elvakult barátja és szülei rabolják el otthonában, csak hogy kiűzessék belőle a gonoszt, pusztán azért mert megvédte Aidan-t (Thomas Dekker), egy ateista srácot a papnövendék pasija "megtisztító" agyonverése elől. Ez azonban csak 1 kiragadt részlet, az eseményekkel párhuzamosan szinte futószalagon jönnek a "hit katonáinak" döbbenetes megtorlásai, melyekről a rendőrség szemlesütve tudomást sem vesz. Tulajdonképpen ez az, ami valódi súlyt sző a történetbe, hát még ha figyelembe vesszük az öngyilkosság el(nem)fogadottságának kérdését.

Mindehhez a helyszínt kíválóan választotta meg a rendező, a misztikus benyomást keltő kisváros tökéletes teret biztosít ennek a beteg elhalálozási koncepciónak a lebonyolítására, ami idővel Lindsey-t is utóléri, aki azonban (Aidan segítségével) foggal-körömmel küzd az életéért.

Időközben aztán totális káoszt okozva lehull a lepel egy s másról, végre megadva ezzel az első szükséges csavart a filmnek, ám az igazán áhított nagy durranás egészen az utolsó másodpercekig várat magára, miközben mi nézők, fejben már ezerféle variácót legyártottunk befejezés gyanánt - mindhiába. A kezdetben látszólag céltalan gyilkosságoknak végül tökéletes értelmet ad az író ember-undorral teli végkifejlete. Zseniális alkotás...

10/10

Trailer:

Szoktam mondani, hogy ha mással nem is, egy jó női hanggal minden gagyi zenét el lehet adni, legyen szó akármilyen stílusról, engem ráadásul a gothic és szimfónikus stílusok iránti rajongásomból adódóan különösen könnyű megvenni egy kellemes female fronted akármivel. Most a címhez hűen, az "akármin" van a hangsúly, így ezúttal egy folktronica-ban utazó énekesnőt szeretnék bemutatni az újonnan létrehozott, külön erre szentelt rovatban, amit mostantól mindig megtaláltok jobboldalt az "állandó rovatok" nevű dobozban.
 

Történt december eleje tájékán, hogy külföldi sorozatok után kutatva, ráakadtam a Dollhouse-ra, melynek befejező epizódjának a végén megfogott egy szám, melyet aztán a soundtrack felkeresése után sikerült is azonosítanom. Ezek után nosza, irány a youtube, ahol ráakadtam a dal koncert verziójára, melyben az eredeti előadó (Lissie) Ellie Goulding-el duettben énekelte el az Everywhere I Go-t. A kíváncsiságtól vezérelve aztán lekaptam a netről Ellie legújabb (és mint kiderült, eddigi egyetlen) teljes albumát, ami aztán legnagyobb meglepetésemre első belehallgatásra letaglózott.

Lerántva a leplet, bizonyára sok, mai népszerű zenét kedvelőnek nem mondok újat ezzel, hisz elég fiatal "trendi", felkapott csajról van szó, akinek a rádióban is megfordulnak a dalai, de a hangját hallva azt mondom, sokakkal ellentétben, tőle nem sajnálom a sikert, mert még a stílusban laikusként is tisztán látni/hallani, hogy valóban tehetséges. Lights c. bemutatkozó albumán szinte kivétel nélkül emlékezetes számok kaptak helyet, van persze köztük nagyon eltalált és "csak" simán kellemes, de összességében tényleg elmondható, hogy egy egyenletesen magas színvonalat képvisel a dalcsokor. Személyes kedvencemként 3 szerzeményt emelnék ki: az I'll Hold My Breath, a This Love (Will Be Your Downfall) illetve a legnagyobb sláger, a Starry Eyed, melyhez egy kellemes emlékem is fűződik. Irónikus módon épp akkor szólt ez a szám a rádióban, mikor a december végi bécsi Gorgoroth koncert előtt nézelődtem a Favoritenstraße egyik üzletében... Szóval igen, metalos emlék, de kellenek ezek, hogy az emberhez közelebb kerüljön egy zene.

Visszatérve Ellie-hez, nem csak a hangja, de ő maga is pofátlanul gyönyörű, mondjuk a Lights borítója fölött nem sikerült napirendre térnem, itt szinte rá sem lehet ismerni, mintha nem is ő lenne a képen, a világító pöttyök meg olyanok, mintha valaki unalmában szórakozott volna a paint-el néhány pohár feles után. Ehhez képest a single-k és a Lights felturbózott újrakiadásának (Bright Lights) külcsínje már kimondottan mutatós. Ráadásképp, erre a bónuszolt kiadásra sikerült felpakolni 7 nagyon király friss számot, közülük a Lights, a Human és a Little Dreams valami egészen elképesztő, ajándékba pedig még a londoni iTunes fesztiválon rögzített hanganyag is helyet kapott a csomagban, melyek videói egyébként a 'tube-on kristálytiszta képminőséggel megtekinthetők.

Lehet, hogy csak nekem, mint kívülállónak különleges az, amit Ellie csinál, mindenesetre a hangját ezer közül is felismerném, főleg az irdatlan mennyiségű mai populáris szemét közül, akik brutális összegeket szakítanak egy-egy parancsra szállított, közizlésnek eleget tevő, idétlen tákolmány népszerűsítésével. Akik kellően open-minded-nek érzik magukat, netán limit nélkül buknak a női énekre és eddig még nem tették meg, szerintem nyugodtan adhatnak egy esélyt ennek a brit tüneménynek. Én személy szerint élőben is boldogan befizetnék egy hazai Arénás vagy a közelben határon túli koncerte, de talán még egy idei Sziget-es fellépésre is sikerülhet őt pestre csábítani. Akkor lennék csak igazán "starry eyed"...
 Starry Eyed videóklip:

Guns And Horses:

Lights az iTunes fesztiválon: