Swamp Of Slaughter

Folytassuk hát az áprilisi dömpinget, és ahogy legutóbb ígértem, ezúttal a 15-ei Beltinefest eseményeit fogom néhány mondatban összefoglalni. Tulajdonképpen egyfajta underground vagy csúnya kifejezéssel élve no-name Paganfest-nek is felfogható volt a rendezvény, ahol a fellépők nevei azért már tényleg csak azoknak lehetett ismerős, akik valóban a stílus elkötelezett hívei és kicsit mélyebben a felszín alá ásnak. Nos, mivel két szívem csücske, a black és a gothic zenéken túl magam is nagy rajongója vagyok a folk és pogány muzsikáknak, így a 4 zenekarból 3-al abszolút képben voltam, egyedül a nyitó Žrec-ről nem volt sok fogalmam első blikkre, aztán persze belőlük is - felszínesen bár - de felkészültem a koncert napjára.

Az érkezést most nem siettem el, látatlanban is elég egyértelműnek tűnt, hogy még pontban kapunyitáskor sem lesz kígyózó, méteres sor a Fényes Adolf utcában, bár azért azt meg kell jegyeznem, hogy összességében tekintve egész szép számmal összegyűltünk a bulira, sokkal többen, mint hittem volna. A 900 Ft-os jegyár persze elég motiváló volt, ennyiért igazán bűn lett volna kihagyni ezt az impozáns mini-fesztivált, így talán még az is lenézett aznap a Yuk-ba, akiknek a fellépők nagyrésze a se kép-se hang kategóriába tartozott. Különbenis, ha valaki szereti a folk zenét, hát itt most nem kellett csalódnia... A koncert beharangozója mondjuk elég mókásan hangzott ezzel az "egyetlen nap, amikor csak folk zene szól" kijelentéssel. Jó, oké, Paganfest-en volt egy Unleashed, akik csöppet kilógtak a sorból, de azon kívül, hogy ezzel nyitva hagytak egy ilyen erőltetett reklám lehetőséget, szerintem mindannyian tudjuk, hogy nem ez volt az első (és utolsó) ilyen jellegű este hazánkban. Mostanában (meg amúgy is) egyébként is annyi élő folk zene szól nálunk (Dalriada lemezbemutató, Paganfest, Turisas stb.), hogy a sok népzenétől lassan már a fejem utolsó rejtett kamráiban is furulya, síp, duda, miegyéb szól.

Na de térjünk a lényegre. Elsőként tehát, mint említettem, a cseh Žrec szállta meg a színpadot. Velük kapcsolatban a koncert előtt afféle gyorstalpaló gyanánt belehallgattam eddigi egyetlen Žertva c. nagylemezükbe, ami őszintén szólva olyan nagyon mély nyomot nem hagyott bennem, élőben viszont különösebb fintorgás nélkül elnéztem ezt az amúgy totál standard megközelítését a pogány metalnak. Voltak új nótáik is, melyeket rendkívül fantáziadús módon new song "munkacímen" konferáltak fel, ezek már egy fokkal izgalmasabbnak tűntek, mint a Žertva szerzeményei, de azért nagy újdonságokat ezekben sem fogunk majd találni. A műsort talán csak a csapat hegedűse Marvin tudta színezni itt-ott, amúgy tényleg olyan tipikus szürke, de korrekt kategória volt az egész, amiről ti is elég behatóan meggyőződhettek a több, mint 8 percesre sikerült Raráš Rakáša-ra készült videóból. Szerintem elég beszédes felvétel, úgyhogy nem is fűznék hozzá egyebet.

A Cruadalach-hoz viszont annál inkább! Nem tudom, hogy spontán változott-e a fellépési sorrend, vagy eredetileg is így volt betervezve, mindenesetre ők érkeztek az emelvényre, noha a netes infók alapján a Stribog-nak kellett volna következnie. A magam részéről persze nem bántam a dolgot, mert a Niburta mellett rájuk voltam a leginkább kíváncsi, miután a vadiúj lemezük ennyire megfogott a koncertet megelőző napokban.

Sajnos ezen a ponton újra megtapasztalhattam, hogy miért is nem szeretek a Yuk-ba járni: egyszerűen olyan rohadtul kicsi és alacsony a klub, hogy a feltömörülő 9 ember egymás nyakát taposta az emelvényen, ráadásul hangszerének nagysága miatt a dudás hölgynek is meggyűlt a baja a plafonnal, a legrosszabbul mégis a horda énekese, Radalf járt, aki nem elég, hogy gyakorlatilag már nem fért fel a színpadra és folyton a közönség arcában ugrált, de rögtön a koncert elején sikerült összeszednie egy kisebb sérülést, miután egy óvatlan ugrás után telibe találta az orrát a bassz-gitáros...

Pedig micsoda műsor volt! A hering-effektus ellenére így is próbált a lehető legtöbbet mozogni a társaság, és végül sikerült is kialakítani azt az energiát és ritmusosságot, ami a zenéjüket is jellemzi. Radalf rengeteget hozzátett a hangulathoz a maga átszellemült előadásával és a setlist-be is kellemes dalokat sikerült beválogatni. Természetesen az AGNI album számai voltak a dominánsak, kishíján az egész cuccot, konkrétan 8/6 új tételt is eltoltak, köztük a számomra kedves Heavenly Forge-ot és a Vrásčitá-t is hallhattuk. Nagyon bántam, hogy a helyszíni körülmények visszavettek ebből a produkcióból, mert szemmel láthatóan többre, látványosabb előadásra lettek volna képesek a srácok, ha van elég helyük mozogni. Ennek ellenére persze élvezetes volt a show, de azért egyszer majd meglesném őket mondjuk egy fesztivál keretein belül is, hogy olyan adottságok mellett mire képesek.

Setlist: 1. Occident Sun; 2. Golden Times; 3. Nezlomní; 4. Rage Stars Here; 5. Morrigan; 6. Cruadalach; 7. Heavenly Forge; 8. Vrásčitá; 9. Confession; 10. Pramen Epony.

A prágai "sokak" után a Niburta-nak is valamelyest meggyűlhetett a baja a térrel, hiszen ők sem éppen 3 emberből állnak. Nem értem, miért nem lehetett mondjuk egy Dürer nagytermet "megszavazni" ennek az estének... A zenére és a lelkesedésre persze itt sem lehetett panasz, előbbiről mondjuk már jó ideje meggyőződtem, hiszen már a blog indulásakor is hangoztattam, hogy ez az Eredet demó valami nagyon durván bejövős cucc számomra. Mázlinkra pedig új, eddig ismeretlen dalokat is pakolásztak a programba - igaz, nehéz is lett volna intróstul-outróstul 5 számmal kiállni lenyomni egy koncertet. Kezdésként máris egy friss és igencsak ígéretes dal hangzott fel, majd jöttek a demóról ismerős tételek, először a Nap És Hold, majd az átkötő Ancestry után a személyes kedvenc Forgotten Path, ami élőben is valami egészen eszméletlen élmény. Az ezt követő Forebear's Dance után aztán megint jöttek az újdonságok, közülük is a folyamatosan bedurvuló Rege c. dal már így elsőre is nagyon megfogott, de a női énekes Keselyű sem tűnik gyenge számnak. Apropó női ének, kicsit sajnáltam, hogy az egyébként kimondottan ütős sound mellett (a dob és a gitár például úgy szólt, mint a dinamit!) pont Lili éneke lett egy csöppet halkabb a kelleténél, pedig a hangja gyönyörű és a daloknak is nagyon jót tesz szerintem ez a fajta vokál. Ennyi azonban belefér, minőség szempontjából ez nem oszt, nem szoroz. Ami viszont szerintem méginkább feldobna egy Niburta koncertet, az pár apró külsőség vagy dísz, hogy mégis úgy szemre is legyen valami fílingje a dolognak, mert önmagában hallásra már ígyis letaglozó az előadás, a tehetséghez kétség sem férhet. A végén aztán rendesen kijutott a jóból, zárásképp mégegyszer megkaptuk a Forgotten Path-ot, aminek utolsó refrénjéhez Radalf is betoppant egy röpke vendégszereplésre. Rajta egyébként mindvégig látszott, hogy mennyire élvezi a pestiek zenéjét, még a közönség soraiban is felbukkant néha egy kis hej-hej-re a Cruadalach vezére.

Látszik azért, hogy van még itt mit csinálni (elsősorban az előadás terén, a zene már most is állat), de szerintem idővel nagyon könnyen kinőheti magát a Niburta Mo. vezető folk metal csapatává, megosztva ezzel a trónt a Dalriada-val. A kezdés mindenesetre több, mint bíztató volt és a nép is szép számmal összegyűlt a fellépésükre. Abszolút bíztató és ígéretes banda!

Setlist: 1. Intro; 2. Dance Of Satyrs; 3. Nap És Hold; 4. Ancestry; 5. Forgotten Path; 6. Awakening; 7. Forebear's Dance; 8. Keselyű; 9. Rege; 10. Fúvom Az Énekem - Encore: 11. Forgotten Path.

A Stribog-ra aztán már a tömeg 3/4-e szétszéledt, így elég családias hangulatban vártuk a horvát csapatot. Az előbb hiányolt külsőségek itt előkerültek, méghozzá a jól ismert ruhák és szőrmék formájában, ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy a zene is tartotta, sőt, szinte emelte az este eddig sem alacsony színvonalát. A hangzás náluk volt a legtökéletesebb, kegyetlenül horzsoltak a black-es témák és Petra melódikus éneke is kristálytisztán hangzott. A Cruadalach-hoz hasonlóan ők is a setlist nagyrészét a tavalyi anyag szerzeményeivel töltötték ki, 7/6 nóta is felhangzott az U Okovima Vjecnosti-ról. A hangulat itt is nagyon átjött, még úgy is, hogy tulajdonképpen ők voltak a legkeményebbek a felhozatalból, ennek ellenére megmaradt a folkos mellék íz. Megkockáztatom, talán ők tetszettek a legjobban, noha konkrétan nem tudnám megindokolni miért - lehet egyszerűen csak előbújt belőlem az ösztönös vonzódás a black metal(-os hatások iránt). Remélem őket is sikerül még elkapnom valahol, mert nagyon tetszetős, kemény muzsika volt ez, egy meglehetősen profi, vagy legalábbis annak tűnő gárda tolmácsolásában.

Setlist: 1. Intro; 2. Panonija; 3. Follow The Silver Path; 4. U Vucjem Oku Oganj; 5. Ancestral Skyes Of Gold; 6. Rusalka; 7. Hear The Peruns Call; 8. Krunidba Slavena; 9. Remember With Pride; 10. Morana; 11. U Okovima Vjecnosti.

Velük bezárólag aztán úgy döntöttem, hogy a hazaút előtt még meglátogatom a merch pultot és tovább bővítem a gyűjteményemet, azon belül is a különlegességek részlegét egy igen baráti áron, mindössze 1500 Ft-ért beszerezhető Stribog anyaggal, illetve a Niburta Eredet demójával, ami a maga 900 forintjával olcsónak éppenséggel nem nevezhető, tekintve, hogy ilyet én is csinálok itthon (se booklet, se rendes tok), igaz, ez inkább a zenekar támogatásának szól, hiszen a dalok amúgy ingyen (és legálisan) is letölthetők a csapat Reverbnation-ös profiljáról, meg mondjuk megint más kérdés, hogy tőlük aztán végképp nem sajnálom, mert ilyen zenéért kurvára megérdemlik az (akár ilyen formában is megnyilvánuló) elismerést.

Útközben aztán még sikerült nyomni pár közös fotót, majd lassacskán elindultam hazafelé, hogy aztán lélekben már a jövő pénteki COB-Ensiferum kettősre készítsem fel magamat. Szerintem kimondottan jól sikerült ez a Beltinefest-es mulatság, úgy érzem, a fellépő csapatoknak is jutott elég idő arra, hogy megmutathassák, mire képesek, hisz elég hosszú műsorral készülhetett mindenki. Őszintén örülnék neki, ha a Paganfest mellett, a Beltinefest is állandósulna hazánkban, és évről-évre sikerülne összehozni valami ehhez hasonló underground mulatozást. Érdemes lenne.

Kicsit megkésve bár, de következzen most az Epica után a vasárnapi Turisas koncert felidézése is. Bizonyára ezzel a bevezető mondattal már le is buktattam magamat, hogy jelenlétem apropója a finn folk metalos csapat volt a tulajdonképpeni főzenekar, a Die Apokalyptischen Reiter helyett. Két okból kifolyólag is kötelező dátum volt a naptáramban április 3-a: egyfelől mert a 2009-es, fantasztikus hangulatú Szigetes fellépésük után óriási bűntudat volt bennem, amiért elmulasztottam az az év februári koncertjüket, amikoris a Dragonforce főzenekari státusza miatt mondtam le – utólagos nagy bánatomra – a mókáról, másrészről pedig nálam annyira betalált a horda Stand Up And Fight c. vadiúj lemeze, hogy egyszerűen muszáj volt megcsodálnom ezeket az epikus tételeket tűzközelben is.

De mielőtt részletesebben belefeledkeznék a finnek fényezésébe, essen pár szó az időközben kettőre duzzadt előzenekarok teljesítményéről is. Nos, az első társaságról valóban csak egy-egy kurta szót pötyögnék ide. Eleve nem tudtam hova tenni, hogy mikor besétáltam a terembe még minden szanaszét és (mindenféle túlzás nélkül) gyakorlatilag romokban hevert a színpadon. A hangulat is feszült volt az írtózatos fejetlenség és összevisszaság miatt, szóval számomra nem keltett túl jó benyomást a „névtelen” magyar brancs, noha a zenéjük egyébként abszolút a hallgatható kategóriába tartozik, mégsem tudtam őket igazán komolyan venni, amire az eltúlzott fantasy szövegek és a minden bizonnyal a zenekar ismerőseiből álló feltűnően lelkes közönség még pluszban rátett egy lapáttal. Fotó és videó róluk nincs, az égvilágon semmit nem veszített az, aki kihagyta ezt a kis prológust. Példának erejéért, a Leecher messze jobban tudott élni pénteken a lehetőséggel.

 

Ezt követően aztán jött a „rendes” nyitás, méghozzá a germán Akrea egészen mesebeli fílingű, afféle – képtelen vagyok jobban definiálni – vidám favágó metal-jának tolmácsolásában. Hallottam én már a srácokról korábban, valami halványan dereng is, hogy hallgattam őket futólag, így nagyjából képben voltam a zenéjükkel, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire tetszeni fog majd a show. Egyszerűen kurva jó volt. Pörgős témák, folkos-pogány beütésű életteli dallamvezetésekkel egy kitűnő formáció által előadva, akik legalább annyira boldognak és erőteljesnek tűntek, mint amilyen dallamokat előcsaltak hangszereikből. Mindehhez a német anyanyelvűség remekül asszisztált, akárcsak frontemberük, Sebi, akit lelki szemeim előtt szinte már láttam egy láncfűrésszel a kezében, a piros kockás dzsekijében bandukolni az erdő felé, miközben éppen valamelyik Akrea dal szövegét morogja a néha már thrash-es beütésű aláfestést hallva a fejében. Komolyan mondom, mocskosul bejött ez a zene, és bár érthető okokból nagyon vártam már a folytatást, mégis azt kívántam, bár eltolnának még néhány számot. Az idejük persze nem volt túl bőre eresztve, nekem azonban van egy olyan erős sejtésem, hogy meglesznek ők még nekem valahol élőben, ahogy bizonyára a nagyközönség sem utoljára hallotta a nevüket, hiszen az egyéb pogány népség mellett, többek közt a Moonsorrow-t is szárnyai alatt tudó Drakkar Records alighanem tesz majd róla, hogy sokan megismerjék a zenéjüket – megsúgom, érdemes is.

 

Turisas-ék esetén az ominózus Szigetes fellépésük óta tűkön ülve vártam, hogy betartsák az ígéretüket, és a soron következő nagylemez elkészítése után visszatérjenek hazánkba. A finnek pedig tartották is a szavukat és lám, néhány héttel a SUAF megjelenése után meglátogattak minket. Tagadhatatlanul szívfájdalom volt persze, hogy ezúttal sem headliner-ként tették mindezt, és csupán egy másik banda árnyékaként lehettek itt köztünk, ez azonban aligha rajtuk múlt, meg egyébként is, örüljünk, hogy itt vannak. A műsort a The Varangian Way album emelkedett nyitó nótájával, az együtt éneklős To Holmgrad And Beyond-al nyitották, majd a One More személyében a Battle Metal-ról is kaptunk emlékeztetőt, aztán jöttek a várva-várt friss szerzemények. Nagy bánatomra sajnos kimaradt a programból a Take The Day!, ami szerintem magasan a lemez legjobb tétele, és a koncert-szagú Fear The Fear sem fért fel a setlist-re, volt viszont a The March Of The Varangian Guard, a szintén hatalmas címadó, és a The Great Escape, ez után viszont kicsit morcos voltam, amiért (az amúgy imádott) Rasputin feldolgozás együtt dalolós közönségszórakoztatása rengeteg időt elvett a tényleges zenélésből. Szigeten még belefért és mókás volt, ahogy a két részre osztott tömeg és kinevezett vezetőik hergelték egymást, ilyen relatíve rövid performansz esetén viszont jobban díjaztam volna plusz két nótát a játék helyett. A Take The Day!, az In The Court Of Jarisleif vagy a Sahti-Waari nagyon kellett volna még ehhez a csomaghoz, hogy azt mondhassam: igen, így kell kinéznie egy igazi Turisas koncertnek. Persze így is bőven megérte, arany volt minden perce és hullazsákban összedarabolva dobtam volna magam a Dunába, ha kihagyom, de ezt azért figyelembe vehették volna. Ami még nagyon hiányzott, az Netta kisasszony és harmónikája volt, aki a szóbeszéd szerint betegség miatt hiányzott a frontvonalról, ettől függetlenül viszont maradéktalanul meggyőződtem arról, hogy az új dalok nem csak otthon, de élőben is remekül működnek. Én azt érzem, hogy a Stand Up And Fight-al és egy ilyen hozzáállású színpadi teljesítménnyel a Turisas mára végérvényesen kinőtte magát a folk/viking metal másodligájából, és az ismert „kollégák” tökeit szorongatva helyet foglaltak a stílusbeli legnagyobbak csarnokában. Noha a legutóbbi fesztiválos dajdajozás nyomába sem ért a mostani fellépés, Mathias Warrior hordája kötelező hallgatni-, és néznivaló.

 

Turisas Setlist: 1. To Holmgrad And Beyond; 2. One More; 3. The March Of The Varangian Guard; 4. The Great Escape; 5. Stand Up And Fight; 6. Rasputin; 7. Battle Metal.

 

 

Az este végére a számomra tökéletesen érdektelen Die Apokalyptischen Reiter maradt. Fontolgattam is, hogy inkább hátra vonulok sörözni és meglesem a merch pultot, de végül úgy voltam vele, hogy megvárom mit alakítanak. Az átszerelés alatt behúzták a pénteki Epica-n már látható függönyt, miközben én a sötétítő alatt próbáltam Turisas-os pengetőt kunyerálni a díszletesektől. A dolog csak ott hibádzott, hogy Reiter-ék „inasai” nem repestek az örömtől, hogy nem éppen értük rajongok itt elöl. Az első pár szám alatt aztán megállapítottam, hogy a pofás díszlet és a headbangelésre ingerlő tempó vélhetően hosszabb távon is maradásra bír, igaz, a fejrázáson kívül nem sok mindent csináltam, mert maga a zene annyira nem az én világom. Jó lenne ez, csak sok a tiszta ének meg a langyosabb téma, ellenben mikor a darálás megy, az nagyon rendben van, jó példa erre a klipes Es Wird Schlimmer. A körítés tekintetében egyébként tényleg nagyon kitettek magukért a srácok: volt itt konfetti-eső, szado-mazo jelmez, rögtönzött lakberendezés és gázmaszkok, szóval látvány szempontjából valóban egy élmény volt, igazából ez bírt maradásra, mert számomra maguk a dalok nagyon egy kaptafára készültek. Mindegyikben benne bújkált egy kis punk-os lendület, egy kis slágeres együtt bulizás, néha egy-egy morcosabb téma és természetesen az elengedhetetlen dallamos refrén. Nagy újdonságokat nem mutat tehát a németek zenéje, élőben viszont egyszer meg lehet nézni végülis, bizonyos pontokon képes lekötni az embert, a maradék időt meg ki kell tölteni a pogózással és/vagy intenzív headbangeléssel.

 

Részemről a Turisas miatt abszolút megérte a látogatás, és számomra az Akrea is nagy győztese volt ennek az estének, szóval ez az esemény is inkább az előzenekarokról szólt, mint ahogy az újabban egyre sűrűbben fordul elő az én ízlésemet figyelembe véve. Mellesleg meglepően kevesen voltunk, nyoma sem volt nagy tolongásnak, amiért talán a vasárnapi időpont, meg a korábban már említett sűrű áprilisi program is a felelős. Mindenesetre a magam részéről elégedetten nyugtáztam, hogy megkaptam, amiért jöttem…

 

A beszámolók a 15-ei Beltinefest-el folytatódnak majd, közben pedig lassan gyúrhatunk a 22-ei PeCsa-s Bodom-Ensiferum giga-párosra is! Addigis tessék regenerálódni a bivalyerős áprilisi start után.

Megint lapoztunk egyet a naptárban és áprilisban elérkeztünk a - koncertek szempontjából - az eddigi legkeményebb hónaphoz az idei évben. Persze-persze, márciusban is voltak események, de igazság szerint eléggé dallam-orientált volt a múlt hónap, így a Paganfest-et leszámítva nem is volt számomra más kedvemre való buli, bár a Mercenary-t mondjuk nagyon megnéztem volna mégegyszer, főleg, hogy az új lemezük is egy hatalmas anyag lett, de végül nem volt kedvem 4 zenekart végigunni és 6000 Ft körüli összeget kicsengetni egy max 40 perces Mercenary-ért, szóval...

...szóval maradt az áprilisi csúcsforgalom. A költözés és lakásfelújítás is nagyjából befejeződött, úgyhogy a blogot is igyekszem majd ismét sűrűbben frissíteni, elsősorban most koncertes élményekkel, már csak azért is, mert a legutóbbi Paganfest-es firkálás ismét nézettségi rekordot döntött (köszi mindenkinek!) meg az ehavi néznivalók amúgyis megérnek pár sort az oldalra. Most viszont nem rizsázok többet az egyebekről, nézzük mi volt hétvégén:

Pénteken a 4. Epica koncertemre készültem boldogan, elvégre elég szerencsésnek mondhatom magam, hogy mind közül a legkedvesebb zenekarom lassacskán hazajár magyar földre, biztosítva ezzel az állandó ellátást a szimfónikus zenék, na meg persze a csapat hűséges híveinek. A felvezetést ezúttal mondjuk nem vitték túlzásba, volt is egy kis hiányérzetem, hogy a fantasztikus októberi Revamp-Kells páros után most nem futotta semmi ínyenc előzenekarra, de végülis a lényeg megvolt, úgyhogy nem panaszkodok.

Főleg, hogy a Leecher számomra nagyon kellemes csalódást okozott. Mikor megláttam, hogy nekik jutott a bemelegítő szerep, valamiért volt egy olyan érzésem, hogy ez a csapat a (hál'Istennek) mára megboldogult Gyöngyvér tagjainak új zenekara, ezért elég keserű szájízzel kezdtem kutatni a neten utánuk, aztán mikor a Reverbnation-on belehallgattam pár számukba és tudatosult bennem, hogy az ég világon semmi közük a "gyöngyiékhez", a kezdeti aggodalom hirtelen átcsapott kíváncsiságba, és úgy voltam vele, hogy meglátjuk milyen lesz élőben, aztán majd ráérünk utána ítélkezni.

Azt szeretném leszögezni, hogy nem szeretem az Apocalyptica-t és különösebben erre a csellós megoldásra sem gerjedek túlzottan, de ettől függetlenül tetszett amit csináltak. Eleve elég eredeti ötlet egy szál gitár nélkül nyomni a metal-t, a Sepultura átdolgozás meg egyenesen ámulatba ejtően sikerült és a hangulat is olyan csöndes, de kellemesen lényegre hangoló volt. Komolyabb gondom tulajdonképpen csak az énekkel volt, egyfelől a kezdeti technikai zűrök miatt meg a hangzásbéli tökéletlenségek miatt, másfelől meg szerintem lenne még mit kihozni abból a hangból. Egyelőre mindenesetre maradjunk annyiban, hogy nehéz véleményezni azt, amiből nem sokat hallani. Minden más tekintetben viszont teljesen rendben volt a műsor. Jók voltak a számok is, van ebben az egészben fantázia. Nekem tetszett, szurkolok nekik.

Egy hosszabb szusszanás után aztán felhangzott a Samadhi intrója, én meg kis híján összeestem örömömben, hogy újra első sorból csodálhatom végig az univerzum legnagyobb bandáját. Elsőként az Epica-s srácok érkeztek a már jól megszokott nyitó nóta, a Resign To Surrender riffjeivel, majd Simone is előkerült, egycsapásra széppé varázsolva az életet a puszta jelenlétével. Sokáig a hangulatot sem kellett építgetni, két szám után már benne volt a levegőben az a sajátos hangulat, az a gyönyör, amit csak egy Epica koncerten érezhet az ember.

Mondanom sem kell, a srácokon és királynőjükön éppen annyira látszott, hogy élvezik a show-t, mint a közönségen (talán ettől is olyan szimpatikusak), Simone pedig ezúttal sem felejtette el megemlíteni, mennyire szeretnek évről-évre visszajárni Magyarországra. Legalább egy nyomós okunk lehet, hogy miért is jó magyarnak lenni... A koncertre visszatérve, a dalok tekintetében érthető módon leginkább a Design Your Universe mesterművei domináltak, de természetesen az olyan régi kedvencek sem maradhattak ki, mint a Sensorium, a Cry For The Moon vagy a Black Infinity. Én mondjuk örültem volna még néhány dalnak a The Divine Conspiracy-ról (a személyes kedvenc Chasing The Dragon és a Fools Of Damnation nagyon hiányzott), de tény, hogy minden nem fér bele az időbe, így is a szokásosnál valamivel többet, majd' másfél órát játszottak.

Az Imperial March egyébként még így sokadszorra is üde színfolt a setlistben, az ember viszonylag ritkán mondhatja el magáról, hogy végig headbangelte a Star Wars betétdalának fémes változatát. :-) Az imént említett Cry For The Moon szerintem mai napig az egyik legjobban működő dal élőben, az együtt éneklős részt beleszőve meg végképp külön élmény, ahogy azt már a tavalyi Hegyalján is megtapasztalhatta a közönség. A rendes játékidőt két monstrum, a Kingdom Of Heaven és a kötelező Consign To Oblivion zárta, valami egészen frenetikus hangulat közepette, a szerzeményeket még a nemrégiben itt járt Moonsorrow is megirigyelné... :-)

A levonulás persze csak formalitás volt, ahogy Mark Jansen is mondta egy korábbi bulin: "We know, you want more and you know, we'll play more, so that's how it works." Szerencsére nem csak egy szám ráadásul volt, sőt, úristen mekkora dalokkal jöttek vissza! A Tides Of Time-al egy újabb hatalmas álmom vált valóra, hogy eljátszották, és a Black Infinity is afféle ritka gyöngyszemnek számított, nem beszélve a The Phantom Agony-ról, amit ha jól emlékszem, utóljára a 2009-es Balaton Music Wave-en játszottak. Szóval tényleg kivételes élmény volt a mostani fellépésük is, akárcsak eddig bármelyik. A setlist is remekül össze lett rakva, igazán nem lehetett okunk panaszra, a sovány bemelegítés (és most nem a Leecher minőségére, inkább a fellépők számára gondolok) ellenére egészen fantasztikus este volt - bűn lett volna kihagyni! Beszélhetnénk még róla napestig, hogy mennyire emberi, tehetséges és csodálatos zenekar az Epica, hogy Simone milyen tökéletesen gyönyörű és imádnivaló, hogy mekkora élmény egy koncertjük, akkor is, ha az ember már nem először látja őket, de aki szereti a hollandok zenéjét, annak fölösleges mindezt magyaráznom, hiszen mindnyájan éppen ezért imádjuk őket annyira. Köszönjük az élményt és visszavárunk benneteket...!

Epica Setlist: 1. Samadhi (Prelude); 2. Resign To Surrender; 3. Sensorium; 4. Unleashed; 5. Martyr Of The Free World; 6. The Obsessive Devotion; 7. The Imperial March; 8. Sancta Terra; 9. Cry For The Moon; 10. Kingdom Of Heaven; 11. Consign To Oblivion - Encore: 12. Tides Of Time; 13. Black Infinity; 14. The Phantom Agony.

 

Habár az immáron végső stádiumába került költözés és a még mindig tartó lakásfelújítás miatt szinte semmire sem jut időm, azért a tegnapi napon esedékes évi egy, kötelező Paganfest-et semmiképpen sem hagyhattam ki, és a blogra is ráfér már némi frissítés, úgyhogy következzen most a keddi móka beszámolója, természetesen videókkal tűzdelve.

Előtte azonban köszi mindenkinek, aki "letetszikelte", netán megosztotta, esetleg még el is olvasta a Sole Method interjút, egy bizonyos valakinek pedig külön köszönet a rendkívül hatásos "promócióért", reméljük kinnt, Gleisdorf-ban is széles vigyorral látták viszont az interjú végleges verzióját és a későbbiekben is lesz majd lehetőség folytatni ezt a kis "maszek" faggatózást, amire egyébként a következő kiszemeltem a cseh indusztriál/electro black-ben nyomuló Gorgonea Prima gitárosa, Tyrael. A részletekről később, most lássuk hogyan alakult a 2011-es pogány fesztivál.

Őszintén szólva nem repestem a boldogságtól, mikor megláttam, hogy ennek az eseménynek is a Club 202 ad majd otthont. Az még a kisebbik probléma, hogy (számomra) nem éppen a sarkon van a klub, de hogy megrögzött elsősorosként megint a nyakmagasságig érő színpaddal hadakozhatok majd a kilátásért már jobban szíven ütött. A felhozatal mindenesetre kellemes csalódás volt, mivel ezúttal inkább a morcosabb folk zenék képviselőit válogatták be a programba, ami egyébként kicsit rá is nyomta a bélyegét az estére, a részeges hej-hej helyett tehát most sokkal jobban érvényesült a hagyományosabb fém zene és a sötét hangulat.

Az érkezést ezúttal sem bíztam a véletlenre, a jól bevált 2 órás rászámolás most is bőven elég volt, ráadásul a várakozási idő nagy részét is beszélgetéssel és közös fotók készítésével töltöttük pár ismerőssel a turnébusz közelében, az egyetlen apró kellemetlenséget egy eleinte még ártatlanul csábító soproni elfogyasztása, pontosabban annak (egyik) jól ismert "mellékhatása" váltotta ki, minek hatására szinte már megingott bennem a tudat, hogy a Varg-ot, vagy a rövid csúszással történő bebocsátást várom-e jobban. Nem sokkal később a válasz persze újra egyértelművé vált, ahogy a küzdőtér legelejét reflexből betámadva vártam a 18:15-re kiírt kezdést.

A fellépők felét kitevő finn küldöttség első alakulataként a Kivimetsän Druidi trappolt fel az emelvényre a Lament For The Fallen hangulatos intrójával megtámogatva, majd rögtön bele is csaptak a katonásan nyitó Aesis Lilim döngölésébe. Leeni-Maria Hovila stílusa már önmagában felért egy profi díszlettel, esküszöm olyan volt, mint aki most lépett ki a World Of Warcraft druidái közül. Szabályosan úgy éreztem magam, mintha a szerepjáték kellős közepébe csöppentem volna, a zene minőségéről meg nem igazán kellett győzködnie a társaságnak, mivel megjelenése óta imádom a Betrayal, Justice, Revenge c. tavalyi albumukat. A dalokat illetően mondjuk lettek volna kívánságaim, a Korpit is megszégyenítően bulizós Tuoppein'nostelulaulu pl. szerintem hatalmas siker lett volna, de személy szerint az Of Betrayal-ért is ölni lettem volna képes, bár ez utóbbi várható volt, hogy nem kerül be a setlist-be, hiszen akkor Maria legfeljebb csak üldögélhetett volna a deszkákon Joni Koskinen acsarkodása közben. Viszont a szintén súlyos Blacksmith-et eltolták, hogy mégse maradjunk már blastbeat nélkül, és összességében is az volt a benyomásom, hogy nagyon korrektül és legfőképpen szórakoztatóan mutatkoztak be a pesti közönségnek, bár ha emlékeim nem csalnak, korábban már játszottak nálunk az A38-on, azóta viszont lényegesen nagyobb nemzetközi ismerettségre tettek szert, természetesen némi kiadói hátszéllel megtámogatva. Lényeg a lényeg, örültem nekik, és a lemez után élőben sem okoztak csalódást.

 

Az Arafel-re elsősorban Helge Stang miatt voltam kíváncsi, aki az Equilibrium első két albuma után már az izraeli csapat színeiben is bebizonyította, hogy az egyik, ha nem a legjobb vokalista a stílusban. Nagy élmény volt tehát, hogy a néhány évvel ezelőtti Diesel-es Heidenfest után újra találkozhattam vele, és ami a legszebb az egészben, hogy az Arafel zenéje is legalább annyira bejövős számomra, mint az Equilibrium-é, szóval mondanom sem kell, mennyire élveztem a koncertjüket, amit a hihetetlenül aranyos és töretlen lelkesedéssel buzdító hegedűs lány, Nasha mellett egyszerűen lehetetlen is lett volna akár egy percig is unni. Lemezen még nem sokat hallgattam őket, így a videós The Last Breath Of Fire-t leszámítva számcímekkel nem szolgálhatok, azt viszont elhihetitek, megéri meglesni őket, mert méregerős anyagot raktak össze a srácok és a leányzó az új felállással. Az este végén egyébként sikerült néhány szót váltanom a csapat rendkívül közvetlen és barátságos basszusgitárosával, Roman-nal, aki elárulta, hogy ők is tagjai az idei Metalfest-es "vándorcirkusznak", ha minden igaz tehát, június elején újra lesz lehetőségünk elcsípni a hordát Csillebércen, remélhetőleg a mostanihoz hasonlóan rendkívül jó hangulatú, ugyanakkor vitathatatlanul súlyos zene kíséretében. Alig várom a folytatást!

Fél kilenc tájékán, harmadikként már érkezett is az est fénypontja, bár be kell valljam, ezúttal Varg-ék mellett a Moonsorrow-t és az Unleashed-et is nagyon vártam (nem is beszélve a Kiviről és az Arafel-ről). A megszokott fáklyás díszlet ezúttal sajnos elmaradt, vélhetően azon okból kifolyólag, hogy Frekiék még véletlenül se lobbanthassák lángra az ex-Wigwam első néhány soros nézőseregét, így be kellett érnünk a páncélokkal, az arcfestéssel és az új lemezhez készült mutatós, kifeszítetett farkasos transzparensekkel. Ekkora már szép számmal összetömörült a nép és legnagyobb megelégedésemre az egybegyültek nagy része is Varg-os pólóban feszített, miközben bedörrent a Wolfskult tulajdonképpen nyitó dala, a Wir Sind Die Wölfe. A friss szerzemények közül volt még az egyik nagy kedvencem, a Scwertzeit, illetve zárásként a címadó is felhangzott, közben pedig szépen sorjáztak a nagyobbnál-nagyobb nóták, köztük olyan himnuszokkal, mint a Viel Feind, Viel Ehr és a Blutaar. Kicsit bántam, hogy az Eluveitie ezúttal kimaradt a "szeretetcsomagból", nem csak mert amúgyis imádom a svájciakat, de ittlétük esetén alighanem a Rotkäppchen is helyet kapott volna a setlist-ben, amiben eredetileg ugye Anna Murphy színesíti a zenét a hurdy-gurdy-vel. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha még az Arkona is fellép, és Masha Scream is vendégeskedett volna az akusztikus Verdandiban! Persze a műsor így is remek volt, noha a Seele hiánya eléggé szíven ütött, és a Wolfskult-ról is oda adtam volna a fél vesémet a Naglfar-ért és/vagy a Sehnsucht-ért, de ne legyünk telhetetlenek, a Varg így is minden számával minőséget képvisel. A 45 perces játékidő persze hamar elrepült, így esély sem volt rá, hogy a srácok überelni tudják a nyári Rockmaratonos fellépésüket, ettől függetlenül jó volt újra élőben látni a Farkasokat.

Az átszerelés alatt aztán végre legyőztem a sorsot, és két korábban saját balfaszkodásom okán elmulasztott Moonsorrow koncert után, végre ott álltam elől, szemtől szemben a "finn metal maffia" tagjaival. Tény, hogy ez a típusú zene sokaknál valószínűleg otthon, egyedül, gyertyákkal körülvéve, néha valami töményet kortyolgatva működik igazán, de ahogy már régebben a Gorgoroth kapcsán is írtam, szerintem a Moonsorrow is egyike azon bandáknak, akiket legalább egyszer látni KELL egy életben ahhoz, hogy az ember teljes egészében át tudja érezni a zenéjük hangulatát, szellemiségét mikor felrak tőlük egy kiadványt, szóval, egészen más típusú élmény egy Moon koncert, mint bármelyik más. Az emelkedett, monumentális érzés nem is maradt el, rögtön az intro felhangzása után hatalmába kerített az a sajátos atmoszféra, ami Ville-ék zenéjét olyan értékessé, és - nincs rá jobb szó - elegánssá teszi. A világítással nem is babráltak sokat, többnyire halvány sötétségben úszott a színpad, miközben egymást váltogatták az epikus kiállások és a periodikusan kirobbanó nyers black metal reszelések, amire aztán mindenki feleszmélve a varázsból hirtelen átváltott headbang üzemmódba. Maga az előadás pedig valami egészen parádésan lett felépítve: elsőkörben jöttek a fagyos, szigorú, komor löketek, majd a Marko dobos születésnapjára szánt Kivenkantaja-val a csapat folk-os oldala is kidomborodott, a levezetéskor pedig az epikusság hangban megfogalmazott definíciójának lehettünk szem- és fültanúi. Életem első (normális) Moonsorrow koncertje tehát igencsak mély nyomot és felejthetetlen élményt hagyott maga után, neki is esek mostmár mélyenszántóbban a Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa feltérképezésének.

'sorrow-ék alatt már feltűnt, hogy az emberek többsége nem annyira vevő a komolyabb pogány metalra, de az addig sem túl sűrű sorok az Unleashed-re még inkább kiürültek, már-már családias hangulatúvá avanzsálva ezzel a svéd old-school death metalosok előadását. Valami ilyesmit értettem az alatt a bevezetőben, hogy a morcosság rányomta a bélyegét az estére, ami persze bizonyos értelemben véve nem rossz értelemben értendő (sőt!), csupán arról van szó, hogy ez a feszt most nem arról szólt, hogy minden banda alatt elpusztítom a bárpult teljes tartalmát (ami egyéb esetben abszolút nem rossz elképzelés...). No de visszatérve a svédekre, kicsit sajnáltam a srácokat, és meg kell mondjam, csalódtam a magyar közönségben, hogy ilyen szintű inaktivitásról tettek tanúbizonyságot egy egyébként istentelenül pusztító, nagyon minőségi halálfém döngölés alatt. A célközönség mondjuk nyilván nem volt a legtalálóbb, főleg, hogy ők kerültek a Korpi elé másik főzenekarnak, de azért enyhe túlzásnak tartottam, hogy a terem feléig kiürült a terep. Egy múltkori bejegyzésemben, az Omnium Gatherum kapcsán írtam, hogy "adult oritented" címkével promózzák a cuccot... Hát, most igazán találó ide ez a meghatározás. Esküdni mernék rá, hogy a középkörű vér-thrasherek és más old-school arcok habzó szájjal tépték volna szét egymást a küzdőtéren az olyan hatalmas dalokra, mint a The Longships Are Coming, a Don't Want To Be Born, vagy az eszelős tempójú Hammer Batallion, így viszont hangulat szempontjából kicsit laposabbra sikeredett a produkció, noha a zene kvalitása vitathatatlanul a nagy átlag fölött jár. A körítésért kár volt, amúgy meg leszaggatták a nyakamat!

Akik ismernek, tudják, hogy a Korpiklaani zenéje nekem már kívül esik a tűrőképességemen, noha újabban azért már egyre többször előveszem néha-néha a nagyobb "slágereiket", és az Ukon Wacka is jobban tetszik, mint eddig bármi tőlük, de szánom-bánom, nekem még mindig nem az igazi... A díszlet pedig gyönyörű volt, és azért egy 5-6 számot meg is vártam elöl, hogy meglegyenek a képek és az egy szem kötelező videó, de őszintén szólva, nekem mára elég is volt ennyi a humppa-ból, amúgyis láttam már őket első sorból tavaly Metalfest-en, meg itt-ott hátul elsörözgetve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hátra mentem hát és inkább nyomtam még pár fotót a Varg-gal és a Moonsorrow-val, illetve az Arafel-lel is remekül sikerült összehaverkodni, sőt, az addigra már csöppet részeg Helge is vevő volt egy kis trécselésre. Nem tudom ki mennyire tud róla, de elmondása szerint nem ő lépett ki az Equilibrium-ból, hanem a társak rúgták ki, és mivel az izraeliek meg épp énekest kerestek, megtörtént a "nagy szerelem". Mindenesetre én meglepődve fogadtam a hírt, hogy Helge nem önszántából távozott, ő viszont szemmel láthatóan nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, de jobban belegondolva mindegy is. A németek a Rekreatur-ral sem vallottak kudarcot, az Arafel meg egy picsajó bandává nőtte ki magát a vérfrissítéssel, úgyhogy gond egy szál se. Kicsit arrébb oldalogva még volt szerencsém látni, ahogy Fenrier spontán lenyomott egy denszet a Vodka-ra, továbbá az este végére már az Arafel tagok is formába lendültek és mozdonyszerűen próbálták megerőszakolni egymást a merch pult előtt, élükön Nasha-val, aki hátulról, férfi ambícióit is megcsillogtatta a szerencsés szemtanúk előtt. :-)

A zeneileg komolyabb, a szokásosnál talán durvább bandák ellenére tehát összességében azért a hangulatra sem lehetett panasz, a vizuális és audio élmény pedig abszolút méltó volt a Paganfest hírnevéhez. Ha van egy kis mázlink, idén még lesz nekünk egy Heidenfest is valahol az ősz tájékán, addigis lehet tréningezni az igencsak combosnak ígérkező áprilisi eseményekre. Blogos folytatás várhatóan az 1-ei Epica koncert után!

Mikor januárban elhatároztam, hogy kiugrok Bécsbe aprítani egyet az Artas lemezbemutatóra, még nem is sejtettem, hogy aznap este egy másik kegyetlenül király csapattal is összehoz majd az a fene nagy szerencsém a fém zenék terén. Már a beszámolóban is sokat dícsértem Method-ékat, aztán kín-keserves várakozás után megjött a lemezem is, frissen-ropógosan egyenest a kinti groove-gyárosoktól, és mivel amúgyis érlelődött már bennem az ötlet egy "maszek" intire, gondoltam most eljött a tökéletes alkalom, hogy a szokásosnál talán kicsit bővebb terjedelemben kifaggassam egy frissen felfedezett büszkeségem tagjait.

Régóta vártuk, készültünk rá és egyebek, tegnap viszont végre megérkeztek a beígért Sole Method interjú válaszai, amiből aztán kiderült, hogy a lehető legörömtelibb dolog miatt késtek pár hetet a válaszok, ami nem más, mint a következő anyag immáron megkezdett munkálatai. Helyettem azonban beszéljen inkább az illetékes, a kérdésekre Peter Fritz válaszolt:

 

Swamp Of Slaughter: Hello srácok! Viszonylag friss csapat vagytok a színtéren, ezért kezdjük rögtön egy rövid bemutatkozással. Kik vagytok ti és mire számíthat az óvatlan headbanger, ha meghallja azt a nevet, hogy Sole Method?
 

Peter Fritz: Egy rakás srác vagyunk az osztrák Styria-ból, akik a thrash metal attitűdőt keverik némi modern brutalitással!
 

SS.: A kezdeti demók és az első nagylemez után milyen volt a zenekar fogadtatása? Mikor kezdtétek először azt érezni, hogy van nevetek a hazai underground körökben?
 

P. F.: Nos, a korábbi bandáinkkal már szert tettünk némi ismeretségre, szóval nem teljesen újoncként csöppentünk bele a helyi metal underground-ba. Az emberek inkább már elvárásokkal, ugyanakkor lelkesen fogadtak minket, hogy lássák az új bandánkat.

SS.: A 2008-as debüt után tavaly októberben a folytatás is megérkezett egy igencsak aggresszív album képében. Mi inspirálta a dalírást? Honnan ez a rengeteg energia?

 

P. F.: Nem igazán tekintünk debütként a Collateral Suicide-ra, előtte ugyanis már egy csomó demót, promó anyagot és többé-kevésbé teljes nagylemezt is felvettünk, szóval számunkra az igazi bemutatkozást az immáron kiadói háttérrel és nemzetközi terjesztéssel megjelent The Way Of The Descent album jelenti.

De köszönjük a dícséretet. Az energia amit említettél, talán abból ered, hogy eddigi karrierünk során először készítettünk a Descent-hez hasonló anyagot. Ez mindenképpen nagy löketet adott.

SS.: A cuccot elhallgatva nem csak a dalok, de a hangzás is kegyetlenül mészárol. Mennyire volt időigényes ennyire gyilkos módon belőni a sound-ot?

P. F.: Voltaképp azóta kerestük ezt a hangzást, mióta csak elkezdtük felvenni az első számainkat. Mondhatni tehát, hogy minden egyes demó, promó és szerzett tapasztalat, amit magunkba szívtunk az olyan nemzetközileg is elismert producerektől, mint Tue Madsen, hozzájárult a mostani végeredményhez. De készüljetek a folytatásra!

SS.: A borító és a booklet ábrái is nagyon aprólékosan kimunkáltak. Van külön koncepció a külcsín és a belbecs destruktív hangulata között?

P. F.: A The Way Of The Descent egy egyén személyiségének pusztulását írja le, ezért választottunk pár történelmi destruktív és hátborzongató képet és, mit mondhatnék, a tervezőnk Sebastian bámulatos munkát végzett a lemez hangulata által megkövetelt atmoszféra kialakításában.

SS.: A lemezre felkerült egy Judas Priest feldolgozás is. Miért tőlük és pont ezt a dalt választottátok? Stílus tekintetében igencsak más típusú zenében utaztok...

P. F.: Tulajdonképpen Mike és én már játszottuk ezt egy korábbi bandánkban, de mivel még mindig imádjuk azt a számot, nem csak hallgatni, de előadni is, így felkerült a korongra. Ez egyben része is az új, saját hangzásunknak.

SS.: A bemutatkozó anyag szerzői kiadása után, a The Way Of The Descent már a Twilight Records-nál jött ki. Az új album gyümölcse a lemezszerződés, vagy már előtte felfigyeltek rátok a kiadónál?

P. F.: Már a Collateral Suicide egy promója nagyon bejött nekik, a szerződést pedig közvetlenül utána alá is írtuk, hogy befejeződtek az említett lemez felvételei.

 

SS.: Szóba került esetleg, hogy a Collateral Suicide-ot is kihozzák? Itt Magyarországon pl. abszolút beszerezhetetlen az a cucc...

P. F.: Ami azt illeti nem igazán, mert úgy terveztük, hogy a ...Descent lesz a mi első igazi albumunk, ezért inkább erre fordítjuk a cég fáradozásait és promotáljuk az anyagot.

SS.: Még az előző anyag kapcsán készítettetek egy videóklipet az – egyébként hatalmas – Go Sick c. nótához. Hogyan emlékszel vissza az akkori forgatásra, illetve terveztek-e hasonló akciót valamelyik friss dalra?

P. F.: Perpillanat a ...Descent album készítéséről van egy making of videónk, ami online lecsekkolható, de jelenleg is tervben van egy klip, méghozza a következő albumunk egyik dalához, aminek megírásának amúgy épp a kellős közepén járunk. A Go Sick videót felidézve, messze az volt az eddigi legfárasztóbb meló, teljesen kidöglöttünk, mire minden a helyére került.

SS.: Előbb vagy utóbb a legtöbb bandát utóléri a tagcserék átka, még ha kezdetben baráti is a viszony a zenészek között. Nálatok mi a helyzet ilyen téren? Voltak már hasonló tapasztalatok vagy komolyabb nézeteltérések?

P. F.: Azt hiszem a mostani felállás a legjobb, ami pillanatnyilag összehozható. Korábban voltak gondok az első basszerünkkel, aki nem vette annyira komolyan ezt az egészet, mint mi. Szerencsére egy régi barátunk, Rob, éppen akkor hagyta ott a bandáját, mikor elhatároztuk, hogy keresünk valakit a helyére, szóval gyorsan megvolt a váltás és jól megvagyunk vele. A másik – velem együtt – három srác már régóta együtt van, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy van egy "stratégiánk" rá, hogy túllépjünk a zenei és személyes ellentéteken, anélkül, hogy háborúznánk egymással.

SS.: Januárban volt alkalmam személyesen is megtapasztalni, hogy a friss szerzemények nem csak lemezen, de élőben is hibátlanul működnek. Mintha külön erre a célra íródtak volna...

P. F.: Nem erre megy ki a játék. Mi mindig egy kibaszott kemény élő-banda leszünk! Bár igazság szerint többet erőlködünk azzal, hogy az élőbeni energiát és hangulatot visszaadjuk lemezen, semmint fordítva.

SS.: Szerinted élőben mely számok ütnek a legnagyobbat? Mik a ti és a közönség kedvencei?

P. F.: Nehéz megmondani, ez sokmindentől függ: hogy érzed ma magad vagy éppen el van-e baszva a kedved az elcseszett mindenség miatt. Ilyenkor az atombomba becsapódással felérő Blasted And Broken pl. tökéletes. Vagy éppen tele vagy energiával, lelkesedéssel és le akarod nyűgözni a közönséget? Akkor a What It's Like To Be A Machine a legjobb választás, és így tovább...

Ami a rajongókat illeti, őszintén szólva, fogalmam sincs. Néha a Go Sick-hez hasonló régi számokat követelik, aztán egy héttel később, több száz kilométerrel arrébb már arról az albumról akarnak hallani valamit, amiről soha nem játszunk élőben...

Személyszerint mi szeretjük az olyan brutálisan hengerlő számokat, mint a What It's Like... és az Echos Of The Dark, de mint író és előadó, az összes dal olyan, mintha a gyereked lenne – nincs igazán kedvenced közülük.

SS.: Áprilisban pár helyi bandával együtt nyitni fogtok a Neaera előtt az Easter Bang fesztiválon. Milyen különleges csapással készültök majd húsvét alkalmából? :-)

P. F.: Voltaképp semmit sem terveztünk, de köszönjük a tippet. Meglátjuk milyen meglepetés ajándékot hoz majd a metal nyuszi. ;-)

SS.: Nagy vonalakban amúgy hogyan jellemeznéd az osztrák klub életet? Hol vannak a legjobb helyek, illetve elég felkészültnek tartod-e a berendezéseket és egyéb körülményeket (hangzás, tér, ilyesmi...)?

P. F.: A felszerelések nagyjából korszerűek, többnyire a színpadok is rendben vannak, a hangzás és a fénytechnika meg általában a saját felelősséged.

Jobb klubok a nagyobb városokban vannak, mint pl. Bécsben, Grazban, Salzburgban, Linzben, Klagenfurtban stb., de Ausztria távolabbi vidékein is korrekt helyek vannak, csak keresni kell őket és gyűjteni némi információt róluk. De ezek nem kimondottan rock és metal klubok, mindenféle zene és stílus előadói megfordulnak arrafelé.

 

SS.: Idén májusban nálatok is lesz újra Metalfest. Várjátok már valamelyik bandát, netán látsz rá esélyt, hogy ti is fellépjetek a három napos őrületen?

P. F.: Nos, azt hiszem az Arch Enemy-t, az Amon Amarth-ot és az Amorphis-t mindig megéri meglesni, ami pedig minket illet, mikor mi is eljutunk majd oda, minden bizonnyal olyan osztrák haverok előtt fogunk játszani, mint a The Sorrow vagy a Belphegor, és sokan mások.

Őszintén szólva az ilyen fesztiválok felhozatala az afféle kisebb bandákra vonatkozóan, mint amilyenek mi is vagyunk, nem annyira nyerő dolog, inkább a helyi underground csapatoknak kedvez, mi pedig több száz kilométerre vagyunk tőlük, szóval elég nehéz bekerülnünk egy ilyen programba.

SS.: Ha már témánál vagyunk, kikkel zúznál legszívesebben álmaid turnéján?

P. F.: Azt hiszem minden metal banda álma, hogy az igazi nagyok előtt játszhasson, szóval minden bizonnyal gyilkos dolog lenne a Metallica-val, a Maiden-nel vagy a Slayer-rel körbe turnézni a világot. Ugyancsak el tudnák képzelni egy körutat az In Flames-es vagy Lamb Of God-os srácokkal, akik előtt bár már játszottunk korábban, de sajnos csak egyetlen show alkalmával.

SS.: Én amennyire látom, az osztrák csapatok nagyon feljövőben vannak mostanában. Testközelből mennyi érződik ebből? Rájött már a világ, hogy Ausztria a komolyzenén túl a fémben is otthonosan mozog?

P. F.: Az osztrák zene problémája mindigis az volt, hogy mindenki azt hiszi, hogy király és fantasztikus, csak mert egyszer, régen olyan géniusz zeneszerzőink voltak, mint Mozart vagy Schubert. Ennek következménye, hogy a sablon zene és az előadás minősége nem igazán tud versenyre kelni a nemzetközi színvonallal. Eléggé elkeserítő, hogy a legtöbb metal banda, akik miatt most ezt kérdezed, az északi szomszédainkkal való erős kapcsolataink (mint a kiadók és promoterek) miatt tudták csak Németországban felvenni a számaikat.

De van benne igazság. Van itt valami növekvő tudatosság, hogy valaminek mindig készen kell, hogy álljon Ausztriában, mindig egy lépéssel a nemzetközi sablon mögött, a csapatok pedig valóban próbálják minél magasabbra tenni a mércét a minőségi alapok tekintetében.

SS.: Biztosan felétek is akad jónéhány helyi csapat, akik minden igyekezetük ellenére sem tudnak igazán beférkőzni a jónevű bulikra, ezáltal szélesebb ismeretségre szert tenni. Kiket ajánlanál meghallgatásra?

P. F.: Trükkös kérdés, tényleg, :-/ Az emberek sokszor kérdezik ezt és mikor nem akarunk válaszolni, arrogánsnak és beképzeltnek tartanak bennünket. Az a helyzet, hogy ez egy veszélyes kérdés, mert akármikor megpróbálsz rá válaszolni őszintén és olyan fair módon, ahogyan csak lehetséges, így is elfelejted ezt vagy azt a bandát megemlíteni a felsorolásból, ez meg aztán elindíthat egy kisebb háborút a társzenészek ellen, és így tovább...

Minden, amit mondhatunk, hogy fantasztikus srácok vannak (nem csak) a helyi underground színtéren, és mikor érdeklődsz és keresgélni kezdesz, tuti, hogy hamarosan rábukkansz valami gyilkos zenére! Kísérjétek figyelemmel a helyi klub bulikat és fesztiválokat!

SS.: Talán nem tévedek, ha azt mondom, titeket sem hagyott hidegen Phil Anselmo eddigi pályafutása. Mit gondolsz, működhetne még manapság a Pantera sokat követelt visszatérése?

 

P. F.: Köszi a bókot, Phil abszolút egy, minden idők metal hősei közül! De Pantera valaha is a legjobb metal gitáros nélkül? Kizárt...

SS.: Az elmúlt évekre visszagondolva, mik voltak a legnagyobb őrültségek, amin keresztül mentél mióta zenélni kezdtél?

P. F.: Egy csomó őrült dolog történik, mikor éppen turnézunk, és túl sok van belőlük, hogy mindre emlékezzünk. De egy dolog mindenképpen van: mikor a gitárosunk, Mike, és a menedzserünk az In Flames-es srácokkal fociztak a színpadon a show bejezése után... :-)

SS.: Végezetül, jelenleg mik a legfőbb terveitek a jövőre nézve? Továbbra is maradtok a pusztulás útján?

P. F.: Ó, feltétlenül! Jelenleg már írjuk és alakítgatjuk az új dalokat a következő albumunkra, ami minden bizonnyal ütősebb lesz a The Way Of The Descent-nél, szóval legyetek óvatosak!

Szintén alakul pár nagy fesztivál és turné fellépés, a részletekért és minden más cuccért pedig csekkoljátok a honlapunkat a www.solemethod.com címen!

SS.: Köszi szépen a türelmet és a válaszokat. A tavaszi bulik valamelyikén találkozunk!

 

English version:

 

When I decided in January that I'll go to Wien and have some carnage on the Artas release party, I didn't even expected, that tonight I'll have my well-known giant metal luck to hear another mind-blowing band. As I already wrote down on my concert report, I really liked Sole Method's performance, then, after a torturer waiting period I got my cd from the Austrian groove-factory. And because I have the idea, to make an interview without any of the webzine borders, I think, now is the perfect time to ask some questions (actually, a little more than usually) from one of my fresh, just discovered band's members.

 

We waited for it, prepare for it, and so on, but yesterday finally arrived the promised Sole Method interview's answers. The best news are that they're currently working on a new album, but lets speak the competent person instead of me. Peter Fritz answered the questions:

 

Swamp Of Slaughter: Hey guys! You’re a quite new band in the scene, so let’s start with a little introduction. Who are you, and what can a headbanger expect, when hearing the name of Sole Method?

Peter Fritz: A bunch of guys from Styria, Austria, combining some thrash metal attitude with modern brutality!

SS.: After the demos and the first full-length album, how was your welcome in the metal world? When did you feel first time, that you already got a name in the local underground?

P. F.: Well, having played in different bands that had already made a name of themselves we didn’t enter the scene like some sort of newbies to the local metal world. So we were received with, like, some kind of anticipation; people were eager to see our new band, in a way.

SS.: After the debut in 2008, there comes a really aggressive continuation in last year’s October. What inspired the writing season? Where did you get these lots of energy?

P. F.: In fact we don’t consider Collateral Suicide as our debut album since we’ve already recorded a whole bunch of demos, promos and more or less full-length albums before, so to us, The Way of the Descent is our true debut on a label and backed with international distribution.

But thanks for the compliment. The energy you are speaking of may result from really standing behind a record like The Way… for the first time in our career; this might have pushed us so far…

SS.: Listening the new stuff, not only the songs, but the sound is carnaging cruelly, too. How much time did you need to make such a killer sound?

P. F.: Actually we’ve been searching for that sound ever since we started recording our stuff, so you can say that every little demo, promo etc. and every kind of experience we sucked up from working with international producers like Tue Madsen played a part in finally creating such a sound. But be prepared for our next record!

SS.: The cover and the booklet are both really particularly done. Is there any conception behind the look and the inside’s destructive mood?

P. F.: The Way of the Descent describes the going down of one’s personality, so therefore we chose some destructive and macabre images through history, and, what else can we say, our graphics designer Sebastian did an awesome job in creating the atmosphere the record demanded.

SS.: There’s a Judas Priest cover at the end of the tracklist. Why did you choose from them, and why exactly that song? If we have a look at the style, you’re into quite different music…

P. F.: In fact Mike and me had played that song in a different band before. And we still like the song and were having a great time performing it again on an album and kind of making it a part of our own sound.

SS.: While the introducing album was a self-released production, The Way Of The Descent is now out under the name of Twilight Records. Are this contract is the reward of the new stuff or they already discovered you, before the cd was finished?

P. F.: They were very interested in the promo which we sent to them after Collateral Suicide and the deal was signed immediately after the full length album was finished.

SS.: Did you talk about the release of Collateral Suicide, too? For example, here in Hungary, it’s impossible to get it…

P. F.: As a matter of fact not at all, because, as we’ve already explained, we regard The Way… as our first true album, so we rather put our and the company’s effort and energy into promoting this one.

SS.: You did a video clip in the age of the first album, for the – mind-blowing – song, called Go Sick. How did you remember for the turning? Are you planning to do the same action for one of the fresh tunes?

P. F.: Actually we did a making-of of The Way… which is online, but we are planning more on doing a video for a song on the next album which we are already in the middle of writing. But thinking back, shooting the Go Sick video was one of the most exhausting experiences so far; we were totally worn out after the last shot…

SS.: Sooner or later, every band have to face with the line-up changes’ curse, even if there’s friendship at the beginning. What’s up with this in SM? Have you already got some experiments or was there any conflict beneath the members in the past?

P. F.: The line-up at the moment is, I think, the best we could have put together. We've had some problems with our first bass player who didn't take it as seriously as we did. Luckily, an old friend of ours, Rob, had just quit his band when we decided to look for a new bass player, so one thing quickly led to another and we are very happy with him. The other three guys have been playing together for a long time, so you can say that obviously we've developed some strategies to overcome our musical and personal differences without starting a war among each other...

SS.: I’ve got the luck in January to see personally, that the new songs are works fine not just on cd, but in live, too. It seems like, if they were made to perform on stage…

P. F.: There's no way around that: We are and have always been a fucking heavy live band! In fact we struggle harder to bring our live energy and stage performance to the recording process than vice versa.

SS.: What do you think, which songs are the most brutal during a live show? What are yours, and what are the fans favourite?

P. F.: That's hard to say because it depends on so many factors: How are you feeling today? Are you really pissed because everything sucks? Then a super brutal blaster like Blasted and Broken is just perfect. Are you full of energy and eager to blow the audience away? - What it's like to be a Machine will be the best choice then. And so on..

As for the fans, I have no clue, honestly. Sometimes they demand really old songs like Go Sick, then a week later and hundreds of kilometres away the want to hear some songs from the album we've never played before live...

We personally love the rolling brutality of songs like What it's like to be a machine and Echoes of the Dark, but as a writer and performer all these songs are your babies somehow, and you have no real favourite.

SS.: You’ll support Neaera with some local bands on the Easter Bang festival in April. What kind of special strike are you planning, as a gift for Easter? :-)

P. F.: In fact we're planning nothing so far, but thanks for the hint; let's see what surprise gifts the Heavy Easter Bunny has with him then... ;-)

SS.: Anyway, how can you describe the Austrian club life? Where are the best places? Are the equipments are modern enough? I mean the sound, the space, and stuff like that…

P. F.: Generally the equipment is up to date, stages are ok most of the time, and sound and light is mostly your own responsibility. :-)

Good clubs are in the bigger cities like Vienna, Graz, Salzburg, Linz, Klagenfurt etc., but there are also fine clubs in some more remote parts of Austria, you just have to look for them and gather some information yourself. But you can say that all these clubs are no specific metal or rock clubs; all kinds of music and performing arts can be seen there.

SS.: There’ll be Metalfest again in May. Are you waiting for any of the bands? How’s your chances to perform on this three-day long metal insanity?

P. F.: Well, Arch Enemy, Amon Amarth and Amorphis are always worth watching, I think; and when we get there we will definitely support our Austrian fellows of The Sorrow, Belphegor and many others.

To be honest, the line-up of such festivals concerning smaller bands, as we are one, is more linked to the local (underground) scene and we are several hundred kilometres away, so it's quite hard to get into such a line-up...

SS.: If we’re talking about performing right now… With what bands should you touring in your dreams?

P. F.: I think that every metal band dreams of supporting one of the real big bands, so it would definitely be killer to tour the world with, like, Metallica, Iron Maiden, Slayer, etc. I can also imagine going on tour with some bands we've already played with, but as a matter of fact only one show, like In Flames or Lamb of God.

SS.: As far as I know, the Austrian bands are rising in nowadays. What can you feel from that as a part of the scene? Did the world actually found out, that the Austrian music life is not only about classical music?

P. F.: The problem with music in Austria is and has always been that many Austrians think they are great and fantastic just because there once were genius musicians like Mozart or Schubert. As a consequence, the standards of sound and  performing quality cannot really compete internationally. Sadly enough, most of the metal bands that you may have in mind now when asking this question have recorded their songs in Germany and have strong ties to our northern neighbours (like labels and promoters).

But it is true, there is something like a growing awareness that something needs to be done about Austria always being a step behind international standards, and bands really try to push the quality standard of their music constantly higher.

SS.: I’m sure that there are some groups, who don’t get the attention what they deserves. What bands can you suggest to listen to?

P. F.: Tricky question, really. :-/ People often ask that question and when we don't want to answer it they think we are arrogant and self-centred or whatever. Fact is: It's a dangerous question because whenever you try to answer it as honestly and as fair as possible, you may forget this or that band in your list of suggestions, and that might start a minor war with fellow musicians and so on...

All we can say is that there are fantastic bands in the (not only) local underground scene, and when you're interested and start searching, you'll soon come across some killer tunes! Check out local shows and festivals!

SS.: If I’m not mistaken, you’ve got some inspiration from Phil Anselmo’s works. What do you think, can a promiscuous Pantera re-union works fine in the current scene?

P. F.: Thanks for the compliment, Phil is definitely an all-time metal hero! But Pantera without the best metal guitar player ever? No way...

SS.: If you think through your whole career as a musician, what were the craziest situations during this time?

P. F.: A lot of crazy things just happen when you're on the road and there are too many to even remember all of them. But one thing definitely was our guitar player Mike and our stage manager playing soccer with In Flames on the stage after their show... :-)

SS.: Finally, what are your most important plans for the future? Will you still stay on the way of the descent?

P. F.: Oh definitely! We are already writing and arranging the songs for our next album which will definitely be more killer than The Way... already is, so watch out for that!

Also some big festival and tour shows are being set up, so check out our homepage www.solemethod.com for show dates and other stuff!!

SS.: Thank you so much for the answers and for your patience. See you on one of the spring shows!

Biztosan észrevettétek, hogy újabban jelentősen megritkultak a bejegyzések, ezért szeretnék most egy kis körképet adni a pillanatnyi helyzetről.

A blog természetesen menni fog tovább, az utóbbi hetek ritka termése csupán ideiglenes állapot, elsősorban a váratlanul megsűrűsödött tennivalók miatt. A magánéleti események viszont ezúttal kivételesen pozitívak, szóval lehet gyújtani az örömtüzeket... :) Ennek részleteiről majd később.

Ami a tartalom szempontjából fontos, hogy meglepően könnyen sikerült nyélbeütni a Sole Method interjút, ami mindenképpen a következő bejegyzés lesz majd, egyelőre várok a válaszokra, melyek minden bizonnyal napokon belül meg is érkeznek - csekkolom is 2 percenként az e-mailjeimet. :) Facebook-on a közelebbi ismerősök már tudhatnak róla, hogy 22 kérdéssel bombáztam a banda frontemberét Peter Fritz-et, szóval egy igencsak combos, részletes interjúra lehet számítani - remélhetőleg a válaszok is kellően terjedelmes és hasonlóan részletekbe menő formában érkeznek majd. Egyébként már további interjú alanyok is vannak a tarsolyomban, ám ezek kiléte egyelőre maradjon meglepetés.

Zenei téren megintcsak olyan boldog időszak koszöntött ránk, mikor jobbnál-jobb lemezek jelennek meg, és koncertek terén sem szenvedünk majd hiányt, szóval mostanában inkább zenés jellegű posztok várhatóak majd tőlem, ami az eddigi statisztikákat elnézve, egész jó népszerűségnek örvend.

Apropó statisztikák. Örömmel láttam, hogy ha nem is sokan, de most, a frissítés nélküli holtidőben is böngészgetitek az oldalt néhányan, úgyhogy továbbra is nézzetek fel néha az SS-re - hamarosan újult erővel és legfőképpen egy király Sole Method interjúval jövök, aztán közvetlenül utána megverjük nézettségben a Blabbermouth-ot és átvesszük a világuralmat! :)