A tegnapi nap folyamán megérkezett a várva-várt Nordic Vision magazinom, frissen-ropogósan egyenesen Norvégiából, minek következtében este kicsit belefeledkeztem az élvezetekbe, így kimaradt az aktuális bejegyzés. Most azonban pótolván a kiesést, a szokásosnál kicsit sokrétűbb poszt következik, főleg, hogy kimondottan eseménydús napokat tudhatok magam mögött.
Kezdeném mindjárt a már a bevezetőben szóbahozott Nordic Vision-nel, amit egyelőre még többnyire csak belelapozgatás szinten forgattam, de azért a Tiril Skårdal-al készült The Way Of Purity interjúnak, valamint az Antonella Arismendi-vel készült black metal divatot célzó cikknek így sem tudtam ellenállni. Mindkettő tartogat érdekességeket, ráadásul amennyire láttam, a Hammer-rel ellentétben itt egész bő terjedelemben foglalkoznak a bandákkal, a Dimmu-val készült inti pl. 8 oldal szöveget sűrít magába. Aki veszi a Hammer-t, talán emlékszik a novemberi számra, ott a norvégok a címlapsztori ellenére is kb. ennek negyedét, tehát bő 2 oldal érdemleges teret kaptak. Ahogy azt sejtettem, elég erős minőségbeli különbség van tehát az NV és más metal lapok közt. Az érdekesebb cikkekről részletesebben majd útközben dióhéjban beszámolok, illetve igény esetén akár teljes cikkeket is szívesen fordítok külön bejegyzésekben, szóval akit konkrétan érdekel valami a tartalomból, nyugodtan keressen meg vele - már csak azért is, mert időközben már minden szám elkelt az aktuális példányból.
A mellékelt Angstkrieg EP-ről röviden annyit, hogy a Dimmu-t és az Old Man's Child-ot is megjárt Brynjard Tristan nagyon korrekt bemutatkozással tért vissza a színtérre. Hangja kísértetiesen hasonlít Maniac-éra, ennek köszönhetően a zene is mutat némi rokonságot (az akkori) Mayhem-mel, már eleve a hangulat is az élő legendák beteg ízlésvilágát juttatja eszembe. Kezdésnek remek, kíváncsian várom a folytatást.
Ha már az olvasnivalóknál tartunk, hihetlen, de újabban annyira megkívántam valami könyvet, hogy nekiálltam keresni egy nekem való írást. Alapjáraton pedig nem vagyok nagy olvasó, sőt, mindig hangoztattam, hogy nincs elég türelmem a könyvekhez, és őszintén szólva kimondottan műveletlen tahónak is tartom magam emiatt, de most valahogy belémnyilalt a vágy, hogy nekiessek valami összefüggő, hosszabb sztorinak.
A "hosszabbat" azért ismerve önmagamat igyekeztem mértékkel kezelni, így elsőre gondoltam bőven megteszi valami rövid kis olvasmányos misztikum. Végül egy Levy L. Smith nevű író Dark Love c. alkotása mellett tettem le a voksomat, azon belül is találomra a történet 3. részét, az Elrabolt szívet emeltem le a Libri polcáról. Eleinte kicsit riasztott, hogy a könyv a "Twilighterek" sarokban pihent a boltban, de mivel a True Blood és a The Vampire Diaries sorozatok után már úgyis rá voltam állva a vámpír-mániára, gondoltam miért ne...? Néhány oldal után aztán kiderült, hogy eléggé csajos mind a tálalás, mind a téma megközelítése, ez azonban nem különösebben zavart a folytatásban, hisz amúgyis egyre inkább úgy érzem magam, mint egy atom jó nő egy elcseszett pasi testébe zárva.
Íme a sztori: van itt nekünk egy vámpír csaj, Sandra, aki néhány (faj)társával együtt démoni lények lemészárlásával tengeti napjait az éjszaka sötétjében, méghozza tanácstalan emberek reményvesztett segélykéréseinek segítsége érdekében. Igen ám, de egy bevetés során a lány barátnőjét, Sunny-t elrabolják az alvilág teremtményei, a bajt pedig csak tovább tetézi, hogy Sandra titkolt szerelme, Luke is rejtélyes körülmények közt, nyomtalanul tűnt el néhány hete, ráadásul Donnie (Sandra pasija) és a csapat többi tagja kezdetben a füle botját sem mozdítja az ügy feltárásának érdekében. Sunny eltűnése aztán idővel összefüggést mutat Luke esetével, így a megcsonkított csapat Sunny sokkos állapotban lévő, démon által megszállott testvérével, Stormy-val kiegészülve nekivág az ismeretlennek kideríteni, hová vitték a démonok az elraboltakat. Útközben persze temérdek nehézség, és horrorisztikus helyzet nehezíti dolgukat, nem beszélve az állandó fenyegést nyújtó napfényről, különös brutalitással kivégzett ember tömegekről, illetve Sandra felgyülemlett titkairól és az őt kínzó lelkiismeretfurdalásról.
A sokat ígérő, hangzatos történet ellenére azért túl sok csavar nincs a folytatásban, helyenként pedig az érzések körülírása is kicsit butácska, összességében mégis nehéz volt letennem a mindössze 140 oldalas könyvet, olyannyira, hogy szűk 2 nap alatt ki is végeztem az egészet. Ez azért mutatja, hogy nem rossz alkotás ez, ám a helyenként bosszantóan sok szóismétlés és a rengeteg nyomtatási hiba végig rettentően zavart. Ennek ellenére behódoltam a vámpír világnak, így huzamosabb időn belül, minden bizonnyal a történet első és második részébe is beruházok majd. Egyszerűsége ellenére, kimondottan szórakoztató írás.
10/8
"Műsorunkat megszakítva" közben elújságolnám, hogy tegnap óta az új Sirenia, ma délutántól pedig a Deadlock Bizarro World-je is lekapható a mediaboom-ról, ami részemről megint beteges extázist váltott ki, különösen utóbbi, hiszen egyik, ha nem a legnagyobb kedvencemről van szó. Ugyanakkor be kell valljam, hogy rettentően féltem ettől a lemeztől, mivel velük kapcsolatban egyre többen kezdtek dobálózni a metalcore stílussal, amire ráadásul a számomra nem túl bejövős lemezborító is rájátszott, plusz a megváltoztatott logó sem ígért sok jót az albumot illetően. 
Ám abban a pillanatban, hogy kb. egy másfél órával ezelőtt először benyomtam a korongot, a nyitó Virus Jones rögtön meggyőzött róla, hogy ez bizony még mindig az a Deadlock, akiket már az Earth.Revolt óta a tenyeremen hordozok és istenítek ország-világ előtt. Most másodszorra pörög az anyag, így egyelőre nem bocsátkoznék olyan fejtegetésekbe, hogy veri-e az elődöket, az mindenesetre 100%, hogy (minden túlzás nélkül) a világ legütősebb modern metal csapata iránti szerelmem továbbra is olthatatlanul lángol. A napokban már az is megfordult a fejemben, hogy februárban kibuszozok a müncheni lemezbemutatóra, ám ez a gondolat egyelőre még csak ötlet szintjén létezik.
A Sirenia The End Of Life-jára ezidáig még nem jutott időm a sok földi jó között, így Ailyn-ék friss munkájáról egyelőre nem tudok érdemben nyilatkozni. A promó fotók mindenesetre jól sikerültek. :)
A napi firkálást végül a már megszokott film ajánlóval zárnám, ahol ezúttal ismét Johnny Depp-é és egy darázsé a főszerep...
Előbbiben talán életemben először csalódtam egy szerep kapcsán, bár jobban belegondolva nem Johnny Depp, hanem maga a film volt írtózatosan gagyi. Mondjuk már önmagában azt sem nagyon tudtam hova tenni, hogy miért őt kérik fel egy (papíron) horror film főszerepére. A stílust illetően viszont ez sem makulátlanul helytálló, a játékidő közben nem igazán tudtam eldönteni, hogy tulajdonképpen most félni vagy nevetni kéne. Eleve vérszegény próbálkozásnak találtam a fejnélküli lovas középpontba állítását, noha vérben azért nem szenvedünk hiányt, ez és néhány levágott fej viszont összességében még édeskevés egy jó "horrorhoz".
A helyszín pedig itt is nagyon eltalált, az állandóan lappangó köd és sötétség megadná a fílingjét a dolognak, mint ahogy az sem rossz elképzelés, hogy Crane felügyelőt (J.D.) a sorozatgyilkosságok helyszínéül szolgáló Álmosvölgy-be küldenek New York-i felettesei, hogy bebizonyítsa, a logikus, következetes gondolkodás mindig eredményre vezet. Erre azonban hamar rácáfol a helyi élőhalott legenda, így Crane-nek a realitás talajától elrugaszkodva kell végére járnia a völgyben történt gyilkosságoknak és a háttérben húzódó összeesküvésnek.
A sztori és a hangulatos környezet részben kompenzálja a zagyva eseményeket és a film egyéb hiányosságait, ám ezzel együtt nem különösebben hagyott bennem mély nyomot Az Álmosvölgy legendája.
10/6
Előzetes:
A moziban meglesett Zöld Darázs viszont előzetes várakozásaimat felülmúlva kifejzetten élvezetes kikapcsolódásnak bizonyult. A címből persze már sejteni lehet, hogy nem teljesen ép elméjű filmről van szó, ez azonban nem állhatta utamat a premier megtekintésében.
A főszerepre Seth Rogen-t sikerült megfűzniük az alkotóknak, aki már hasonlóan agyament filmjeinek köszönhetően szinte érezhető rutinból nyomta a síkhülye milliárdos Britt Reid bénázásait és lekezelő stílusát. 
Britt apjának halála aztán olyan "mély" traumába taszította a fiút, hogy legnagyobb problémája a szokásosnál rosszabb reggeli kávé volt, ám ekkor még nem is sejtette, hogy pont a kávé, pontosabban annak készítője, Kato (Jay Chou) fogja őt bevezetni a szuperhősök őrültségekkel teli világába. A kínai mindenes zseni mint kiderül, a kávé mellett többszáz extra funkcióval szerelte fel az egykori James Reid kocsijait, amitől aztán a duó vérszemet kap és akaratán kívül szembeszáll a Christoph Waltz által hatalmasat alakító alvilági góré, Chudnofsky gengszter negyedének birodalmával.
Időközben az elbűvölő Lenore (Cameron Diaz) is belép a képbe, aki Britt, apjától örökölt újságának titkárnőjeként dolgozva mit sem sejt főnöke kettős életéről. A helyi maffiával szembeni hősködés mellett, így Lenore kegyeiért is folyik a harc, immáron házon belül, Britt és Kato közt.
A film amellett, hogy kétségtelenül kiérdemelte az óriási baromság rangot, egy percig sem válik unalmassá, hisz vagy a mai modern technikához méltó ütős képi megvalósítás, vagy a poénok kötik le az ember figyelmet, különösen Chudnofsky gyilkolásának módszerei és annak kiváltó okai kelthetnek derűt a nézők soraiban. Összességében nem bántam meg a rá áldozott pénzt, aki vevő egy agyament akció-vígjátékra, már foglalhatja is a jegyét a legközelebbi (3D-s) vetítésre. Egészséges idétlenség, egy picit más körítéssel, jóízlésű humorral fűszerezve. Szerettem.
10/8
Trailer itt:
