Swamp Of Slaughter

A második részben már nekiestem a két előzenekar elemzésének, úgyhogy innen folytatnám az utólagos zsűrizést, méghozzá a Days Of Loss nevű hordával.

Tulajdonképpen ők és az Artas számítottak aznap a fő attrakciónak, utóbbi persze nem nagy újság, tekintve, hogy az egész cécó értük jött létre, a DoL viszont előzetes várakozásaim ellenére meglepően nagy népszerűségnek örvendett, bár a csapat pólóit viselő, tetőtől-talpig emo-s, max 16 éves, vasalt hajú bagázst nemigazán tudtam hová tenni. Szép dolog az open-mindedség, de halvány dunsztom sem volt róla, mit keresnek ezek egy alapjáraton meglehetősen fémes megközelítésű, majdhogynem belezős thrash ünnepélyen. Mialatt igyekeztem túltenni magamat az - elnézést a kifejezésért, de - agybaszó látványt okozó engem ért sokkon, e költői kérdés még emésztett egy darabig, aztán az első riff bedörrenése után sikerült újra teljes mértékben a zenére koncentrálnom.

A gárda egyébként nem volt ismeretlen számomra, elsősorban a Vader-es Peter ikertestvérének is beillő Dariusz "Dark" Oles-nek köszönhetően, akivel még a tavaly februári Red Rocket-es Funeral Nation turnén váltottam pár szót. Akkor azon túl, hogy kiderült, hogy Vader-ék nagy haverja, egyúttal beajánlotta nekem saját zenekarát, ami történetes a Days Of Loss volt, így mikor hazaértem, a kezembe nyomott flyerek segítségével utánanéztem a bandának és mit ad isten, még be is jött a zenéjük.

Képben voltam tehát, hogy mire számíthatok, Dark-ék pedig igazolták is magukat kellemes death metal döngölésükkel. Sajnos aztán a kellemes szinten valahogy stagnálni kezdett a történet - jó volt, kemény volt, ismerős hangok is megütötték a fülemet, de valahogy nem volt benne olyan átütőerő. Ha az este csalódását kellene megneveznem, valószínűleg habozás nélkül rájuk esne a választásom, de hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne akár a zene, akár az előadásmód, egyszerűen csak kicsit laposabb volt, mint amire számítottam, illetve az is meglehet, hogy csupán a Sole Method húsbavágó pusztítása után tűnt egy kicsit erőtlennek a performansz. A helyi tini sereg mindenesetre hálás közönségnek bizonyult, bár a papíron utolsó dal utáni "zugabe" skandálás elég vérszegényre sikeredett - még ha vissza is jött a társaság egy plusz nóta erejéig.

Mindennemű rosszindulat nélkül mondom, hogy erről személy szerint már szíves-örömest lemondtam volna, hisz már szinte sivatagi hőfokon fűtött a vágy, hogy újra lássam egyik legkedvesebb, megkockáztatom, élőben a legkirályabb műsort toló csapatomat. Jöttek is Artas-ék, méghozzá elég hatásos belépővel. A színpad két szélén kifeszített anarchia jellel ellátott transzparensek mellett a háttérben kékkel kivetített Artas logó és fehér spray-el lefújt, szintén emblémával díszített dobozok közt lassan megjelentek a tagok a szemük alá húzott sálban, miközben az A Journey Begins... intro alatt Ismahil egy hatalmas fekete zászlót lengetett a fejünk felett. Komolyan mondom, beleborsódzott a hátam a látványba, a lázadás csillapíthatatlan tüze pedig már ott lobogott a szemekben, mikor emberfeletti súllyal bedörrent a Fortress Of No Hope nyitó riffje.

Ettől kezdve olyan energiák szabadultak el a teremben, hogy egy kívülálló valószínűleg menten tárcsázta volna a bolondok házát - természetesen saját maga tébolya érdekében. Amerre a szem ellát, mindenhol vadul headbangelő, hörgő, üvöltő állatok aprítottak a zenére, a káosz fékezhetetlenül eluralkodott az egész Szene-ben. A hihetetlenül ütős program a No Pasaran! rövid intrójától eltekintve egyetlen másodpercnyi pihenőt sem engedélyezett a népnek, gyanítom, a nyakak ezen az estén soha nem tapasztalt terhelésben részesültek az új és régi mesterművek hallatán. Hogy csak pár kiemelkedő részt említsek, a Bastardo belassulása egy 100 tonnás tankot is lealázott volna, annyira súlyosan sújtottak le a végén azok a riffek, a The Suffering Of John Doe-ban pedig a dög mellett a dallamos énjét is kiélhette mindenki a zseniális, örök emlékezetbe égő refrén hallatán. A sort jobbnál jobb számok követték, már-már úgy éreztem magam, minthacsak én állítottam volna össze a setlist-et, annyira hibátlanul érkeztek az újabb és újabb csapások. A Riotology-ról kivétel nélkül az összes kedvencemet játszották (mind a 9-et!) és a The Healing-ről is előkerült minden földi jó. Természetesen a tavalyi Metalfest-ről már ismerős Mediafada is előkerült, a "fuck the system, than fuck you, too" sorokat pedig olyan átéléssel üvöltöttem, hogy abban minden életemben felhalmozott keserűség benne volt - csodálatosan felszabadító érzés volt, mit ne mondjak. A program vége felé közeledve a részemről természetfeletti audio-orgazmust kiváltó Rassenhass utáni levonuláskor a srácok nagyon jól tudták, hogy kizárt dolog, hogy menni hagyjuk őket, így az erősítőket megszégyenítő hangerővel követelt "zugabe" után, további 3 dallal hálálták meg az amúgy tényleg példátlanul lelkes és odaadó közönség erőfeszítéseit. Természetesen a Gangsta's Paradise feldolgozása is köztük volt, amit mai napig megmosolygok, mennyire tökösen zúzós metal himnuszt faragtak ebből a hip-hop nótából. El lehet képzelni, amint az első sorban magasba tárt karokkal éneklem, hogy "keep spending most our lifes, livin' in the gangsta's paradise". Az A Martyr's Dawn szomorkás, ám büszke zárása aztán végképp tökélyre vitte az estét, azokban a pillanatokban szinte fel sem fogtam, minek voltam én itt tanúja. Egyszerűen egy életre kelt álmom valósult meg mindazzal, ami akkor ott lezajlott a Hauffgasse-ban. Sok helyen, sok bandát láttam már az underground-tól a mainstream-ig, de Artas-ék ezúttal életem legjobb koncertjével ajándékoztak meg. Büszke, erőteljes és kibaszottul kegyetlen zene, élőben és lemezen egyaránt...!

Setlist: 1. A Journey Begins...; 2. Fortress Of No Hope; 3. The Day The Books Will Burn Again; 4. The Healing; 5. Bastardo; 6. No Pasaran!; 7. The Suffering Of John Doe; 8. Barbossa; 9. The Grind Behind The Mirror - Part 1; 10. Mediafada; 11. Fick Das Fett; 12. Rassenhass - Encore: 13. Le Saboteur; 14. Gangsta's Paradise; 15. A Martyr's Dawn.

Tegnap voltaképp pont a lényegnél szakítottam félbe az írást, szóval az előzmények után ma végre a metalos oldalról is szólnék pár szót.

Amint a Szene-hez értem, legnagyobb meglepetésemre nyitva volt a bejárat, úgy tűnik, a múltkori látogatásom óta sikerült valami emberséget fecskendezni a személyzetbe, akik kivételesen nem hagyták kint fagyoskodni a korán érkezőket. Na nem mintha bő egy órával a kihirdetett nyitás előtt olyan sokan lettünk volna, rajtam kívül csak a helyi keménymagnak megfelelő, Artas-ék haverjai trécseltek a jegypénztárnál, akik mihelyst tudomást szereztek róla, hogy Magyarországról jöttem el idáig, hogy újra lássam Hannes-ékat, máris a lehető legnagyobb vendégszeretetben részesítettek, a szó szoros értelmében, hisz miután felvázoltam nekik a decemberben a pályaudvaron eltöltött éjszakámat, kapásból felajánlották, hogy koncert után tartsak velük és a bandával bulizni a próbatermükbe. Én persze egy percig se kérettem magam, bár túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen - mégis az volt, de erről később.

Gyakorlatilag tehát abban a percben, hogy betettem a lábamat a Szene-be, már öt újdonsült osztrák haverommal tárgyaltuk meg a (metal) világ dolgait, majd öt percre rá előkerült Sahid is, aki a srácokhoz hasonlóan örömteli megdöbbenéssel fogadta lelkesedésemet. A rövid beszélgetés során a tavalyi hazai Metalfest-es emlékek felidézése mellett természetesen nem bírtam megállni, hogy ne kérdezősködjek a setlist-el kapcsolatban. Válaszként több kedvencem címe is elhangzott, és noha a From Dirt We'll Rise és a The Butcher's Guilt továbbra sincs a listán, már előre látszott, hogy itt bizony brutális gyilkolás lesz főműsoridőben.

Negyed kilenc tájékán aztán végre a terembe vezető kapuk is megnyíltak a nép előtt, bár őszintén szólva nem is bántam, hogy az előtérben még várakozni kellett egy kicsit, mert így kényelmesen volt időm szemrevételezni a merch pultot, megvenni eredetiben a Riotology-t és a ruhatár biztonságába helyezni a pakkomat. Az első sortól persze ezúttal sem tágítottam, bár fontolgattam, hogy Artas-on majd belevetem magam egy jóízű pogóba vagy wall of death-be, ha már ilyen komfortosan alakult, hogy nem kell árgus szemekkel őriznem a táskámat.

A négy osztrák csapat közül a meglehetősen fiatal Bled Dry mászott először az emelvényre, kiknek tagjait ekkor már látomásból felismertem a kinti tömegből. A bandák egyébként sem csináltak nagy ügyet a jelenlétükből, kis túlzással boldog-boldogtalan ki-be járkált a backstage előterében, így szinte mindenkivel szabadon lehetett csevegni az ismerősök gyűrűjében. A Bled Dry-ra visszatérve, sajnos azt kell mondjam, hogy számomra nem tett túl jó benyomást a horda, amiben nagyban közrejátszott, hogy deathcore-ban nyomulnak, amitől köztudottan ösztönből okádni tudnék. Ennek ellenére annyira nem volt vészesen irritáló a produkció, még az elfagyott nyakamat is sikerült újra rendeltetésszerű működésbe hozni, de őszintén szólva nem kerülgetett a sírás, mikor fél óra után elköszöntek a bécsi publikumtól. Az esetleges érdeklődőktől elnézést kérek, de még csak videóra sem méltattam a csapatot, így kivételesen be kell érnetek a véleményemmel, "díszí" harcosoknak meg még mindig ott a myspace, bár kétlem, hogy sok ilyen akadna az olvasók közt. Lapozzunk.

Az akkor még számomra szintén ismeretlen Sole Method viszont már rendesen feltüzelte a hangulatomat. Egy dal után már habzó szájjal vártam a folytatást, hatásos belépővel jöttek és tarolták tehát a fiúk. Zenéjük stílusmeghatározásaként talán a groove lenne a leginkább helytálló jelző, de maradjunk annyiban, hogy nagyon tökös volt minden egyes eldobolt és kipengetett hang, amelyre (a némely szögből kísértetiesen Dani Filth-re hasonlító) Peter Fritz hörgős-üvöltözős átmenete tökéletesen tette fel a koronát. 10 perc után már a tenyeréből etetett a banda, nekem legalábbis mocskosul bejött ez a death/thrash hatásokat is felmutató, egy aggresszívebb Neck Sprain-nek is beillő gleisdorfi bomba. Húzós volt és intenzív, dallamas és kemény, pőre és komplex egyszerre - plusz egy fan, gondoltam magamban a csapat szemszögéből nézve. A Bled Dry színtelen-szagtalan szürke semmije után tehát nagyon durván odabaszott a folytatás, az a gondolat pedig már akkor ott megfogalmazódott bennem, hogy jó eséllyel őket sem most láttam utóljára élőben. Cserébe a korábbi mulasztásomért, róluk két videót is készítettem, érdemes meglesni őket. Ismeret(len)ségükből kifolyólag lemezeikhez csak legális úton lehet hozzájutni, így már fontolgatom is, hogy az év fekete napjának, azaz Valentin-nap alkalmából, vígaszdíj gyanánt meg is lepem magamat a The Way Of The Descent c. tavalyi albumukkal. Egyetlen aggályom, hogy ide ér-e időben, máskülönben megint kénytelen leszek rögtönzött nagybevásárlást tartani valamelyik pláza üzlethegyeiben...

0 

Nos, kérem. Itt vagyok, megvagyok, (többek között) intenzív nyakfájással és rengeteg élménnyel felhalmozva a hétvégi állatkodás után. Mivel tényleg csomó minden történt Bécsben és amúgy is itt határok nélkül pötyöghetek minden apróságról, úgy döntöttem, hogy részletekre bontva fogom közzé tenni a beszámolót, minden bejegyzésben más-más oldaláról szót ejtve a metal-túrának.

Mielőtt belekezdenék a mondókámba, egy kis szerkesztési nehézségre felhívnám a figyelmet, ugyanis újabban azt tapasztaltam, hogy az egyre sokasodó tartalom (főként a képek és videók) miatt a lassabb gépeken nagyon nyöszörög a blog. Elsősorban a képekre szeretnék valami megoldást találni, mert a nagy felbontású fotókat iszonyat nagy macera méretre vágni az oldalhoz, szóval ha valaki jártas az ilyesmiben és ajánlana valami alternatív megoldást, azt megköszönném. Addig is, marad minden a megszokott módon.

És akkor szombat... Azt most előre elhatároztam, hogy ezúttal a párszázas ráfizetés ellenére is a vonatot választom az Orange-os buszok helyett. Ennek több oka is volt: egyfelől busszal csak a reggel 7 órás járat volt megfelelő opció, ami 10 óra körüli érkezéssel azt jelentette volna, hogy kb. 9 szabad órám lett volna Bécsben lézengeni a kapunyitásig, amit azért (bármennyire is van bőven látnivaló) egy csöppet sokalltam, főleg a pillanatnyi mínusz akárhány fokokban. Másrészről, legutóbb a házi készítésű útvonaltervekkel és kinyomtatott térkép részletekkel csúnyán befürödtem, a klubon kívül gyakorlatilag semmit sem találtam meg. Igaz, akkor mindezt tömegközlekedés nélkül kíséreltem meg, de most már egyértelmű, hogy - tapasztalatból mondom - gyalog nekivágni Bécs belvárosának egyenlő a teljes káosszal. Szóval a városnézés most elmaradt, noha a Mariahilferstrasse pl. pont ott volt közvetlenül a Westbahnhof vasútállomás mellett, de ezúttal túlságosan kicentiztem ahhoz az időmet, hogy beleférjen a kitérő. No de sebaj, majd nyáron, melegebb időben, bolti turista térképpel mindenképpen nekivágok majd meglesni a nevezetesebb dolgokat.

Időben amúgy nincs különbség a busz és a vonat között, mindkettő esetében 3 órás úttal kell számolnunk. Eredetileg 19:30-ra volt kiírva a door opening, így bőven ráértem kényelmesen elindulni a 13:10-es railjet-tel, ami négyre be is ért Bécsbe. A klub szempontjából mondjuk tanácsosabb a buszt választani, mert a Südtiroler Platz-tól már gyalog is, kényelmes tempóval egy bő fél óra alatt megközelíthető a Szene, míg a vonat esetében átszállásos metrózásra kényszerül az ember, ahol megintcsak nem nehéz rossz irányba elkóborolni az egymás hegyén-hátán tobzódó 6 vonalas metróhálózatban. Erősen ajánlott otthon netről kijegyzetelni, mivel hová meddig, noha minden ki van írva, ám ez nem mindenki számára jelent garanciát a sikerre (lásd jómagam). Ezúttal viszont nem volt gondom ebből, minden flottul ment, a Südtiroler-től meg már kiismertem magam, mintha világéletemben itt mászkáltam volna.

Egy gyors telefon haza, hogy élek még, aztán nosza, irány a Columbus center, ami a Favoritenstrasse sétálóutcájában mindig betonbiztos pont a melegedésre, egyben megoldás a wc problémára. Nem egy nagy épület, bevásárlóközpontnak még véletlenül sem nevezném, inkább ilyen mini-pláza jellege van, de esetünkben a célnak megfelel. Kávézóból is akad pár odabent, ám ennél kint sokkal jobbakat is találni. A fennmaradó időben aztán elballagtam kedvenc helyi mindenes boltomba, ahol tényleg minden megtalálható, amit csak az ember el tud képzelni. Az édességtől kezdve, műszaki cikkeken át a ruhákig mindenből óriási a választék, és amennyire láttam, az árak sem vészesen magasak - még magyar mércével nézve sem. Ajándékvásárlásra is tökéletesen alkalmas hely, szinte minden sorban találni valami ízléses apróságot, legyen szó akár csokiról vagy valami plüss "cukiságról". Miután a lemezek és filmek mellett szemügyre vettem a brutális mennyiségű édesség kínálatot, átsétáltam a Columbus center előtti cukrászdába, ami már lassan törzshelyemmé válik, hisz egyetlen osztrák látogatásom sem telhet el valami finom sütemény nélkül. Most azonban szakítva a hagyományokkal, a megszokott apfelstrudel-frühtetee páros helyett újítottam kicsit és a forró csoki mellé bepróbálkoztam egy eper öntetes vaníliás cuccal, ami aztán mint kiderült, a lehető legjobb választás volt. Isteni édesség, hangulatos hely, teljes kiszolgáltság - aki teheti, mindenképpen térjen be ide egyszer egy cardinalschnitte-re, nem fogja megbánni.

A cukrászdában elidőzve még bújtam egy kicsit a tündéres könyvemet, majd a forró csokitól új erőre kapva 6 óra felé elindultam a Gudrunstrasse felé, hogy még jóval kapunyitás előtt, biztonságos időben odaérjek a Szene bejáratához...
 

Tekintettel arra, hogy még friss az élmény, illetve, hogy amúgy is egyre több ötlet fogalmazódik meg bennem a bloggal kapcsolatban, most megragadnám az alkalmat, hogy bemutassak két, a napokban kiolvasott könyvet. Közülük a Dark Love szériával már találkozhattatok a korábbi bejegyzésekben, míg az Átölel az éjszaka remélhetőleg az újdonság erejével hat majd (legalábbis az oldal keretein belül).

A mondókát Az üldözött címre keresztelt kettes számú DL-lel kezdeném, amibe a hibátlan első rész után hatalmas elvárásokkal vetettem bele magamat. Talán túlzottan nagyokkal is, mert annak ellenére, hogy Sandra Palmer élete ebben a kötetben sem lett sokkal könnyebb, valahogy mégsem lett olyan ütős ez a rész, mint a másik kettő. Ennek oka vélhetően, hogy a rejtélyek és vérengzések háttérbe szorulásával ezúttal inkább a szerelmi vívódáson van a hangsúly. Sandra új, vámpír énje és múltja mezsgyéjén lavírozva keresi a helyes döntéseket, előbbi az ésszerűséget, ezáltal Donnie-t, utóbbi pedig a kontrollálhatatlan érzelmeket, egyben Luke-ot jelképezik. Donnie-t egyébként a Leszármazottban bemutatottakkal ellentétben, a hármas részhez hasonlóan megint ritka ellenszenvesnek tünteti fel az író, holott gyakorlatilag ő volt az, aki Sandra életét szavakkal és tettekkel is megmentette - igaz utóbbi eredményeként a lány már vámpírként végezte.

Rossznak azért korántsem nevezném a könyvet, az érzelmi vonalon is akadnak szívszorító pillanatok, mint pl. Sandra anyjának halála, illetve az őt megszálló és lányát folyamatosan üldöző démon, Steph kiléte, ami egyben Luke és Sandy "fantomkapcsolatát" is befolyásolja az előzményekből adódóan. Ettől eltekintve viszont hiányoltam az igazán nagy összefüggéseket, a megvilágosodáskor hangosan elkiáltott szitokszavakat, no meg a misztikus környezetet, amiből a lakewoodi tavas-erdős hangulathoz képest nem sok jutott mostanra. Lényegében tehát nem túl eseménydús kapocs ez az 1. és 3. rész között, majdhogynem ki is hagyható a kettő olvasása közt, pedig Sandra vérszívóvá válása azért elég kecsegtető alapot nyújtott volna az átalakulással járó szenvedések kivesézéséhez.

Elvenni azonban senkinek a kedvét nem szeretném, mert összességében a Dark Love széria egy nagyon szórakoztató olvasnivaló a sötét dolgok kedvelőinek. Az első részben minden megvan, mi szem-szájnak ingere: a hangulat, a tartalom és az érzelmek egyaránt minőségi köntösben kerülnek bemutatásra. A második kötet ezzel szemben a szerelmi vágyakra van kiélezve, a harmadik pedig a démonvadászat legmocskosabb, legundorítóbb, helyenként horrorisztikus részleteibe avatja be az olvasót, így mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus megközelítést. Aki viszont mindet akarja, annak javaslom egyszerre beszerezni az egész pakott, mert egyenként semeddig nem tart az élvezet. Kíváncsian várom a négyes számú versenyzőt!

Az üldözött: 10/7, Dark Love széria: 10/8
 

Mielőtt az iménti könyvnek nekiveselkedtem, Karen Chance nyugodtan mesterműnek nevezhető Átölel az éjszakáját bújtam éjjel-nappal, talán ezért is nem éreztem annyira acélosnak Az üldözöttet, ezzel a művel ugyanis úgy érzem, elég nehéz lesz versenybe szállnia bárkinek is.

Nagyon kapós lett ez a Palmer vezetéknév, most éppen egy Cassandra-val van dolgunk, aki friss Pythia-ként (látnokként) már az első oldalakon menekülésre kényszerül a Kör mágusai elől. A borítón csábító szexi főhősnőnk épp egy Codex Merlini nevű varázskönyvet keres, melyre égető szüksége lenne önállósága szempontjából, hisz a lány ura, egyben szerelme, a mindig elegáns, ám közvetlen vámpír nagymester Mircea nem is olyan rég egy geis nevű varázslatot bocsátott rá, melynek lényege röviden, hogy a pár szinte egy lélekké olvad össze, ahol a magasabb rangú fél gyakorlatilag ellentmondást nem tűrően irányíthatja a másikat. Igen ám, de mivel Cassy látnok lévén az időben is szabadon ugrál, egyik utazása során véletlenül megduplázódik a geis, amely Mircea-ra is kiveti magát, így már mindketten az átoknak is beillő varázsige rabjává válnak. A folytatásban egyetlen céljük, hogy megtörjék az átkot, ám a könyv keresése közben sorra halmozódnak a problémák. Mircea-t rövidesen az őrületbe kergeti a geis, minek következtében a vámpírok konzulja meg akarja őt öletni. Cassy-t mindeközben lépten-nyomon üldözi a Kör, míg a mágusokkal összebalhézó barátja, Pritkin (a lány tudta nélkül) minden erejével a Codex elpusztításán fáradozik, nem beszélve apjáról, aki démon lord lévén pedig az emberiséget igyekszik nagy erőkkel lemészárolni.

Izgalomból, titkokból és összefüggésekből is akad tehát bőven, és szerencsére a humor sincs mellőzve az eseményekből, így a mindig mozgalmas történethez temérdek jól eltalált poén is párosul. Példának erejéért percekig nem tudtam levakarni az arcomról a vigyort, mikor Cassy véletlenül Mircea tudtára adta, hogy egy divattervező által megbűvölt szoknyájának köszönhetően, a konzul jelenléte előtt, a tanácsteremben felgyújtotta Marlowe szenátort, mire a vámpír reakció gyanánt, őszinte megdöbbenéssel kísérve (hozzám hasonlóan) kishíján megfulladt a röhögéstől. Az egyes szituációk leírása ugyancsak zseniálisra sikeredett, az író a részletesség mellett olyan hiteles természetességgel ábrázolja a jeleneteket, mintha csak valaki leugrott volna a boltba egy kiló kenyérért. Erre ugyancsak találó példa, mikor egy mágusok és vámpírok közti összecsapás eredményeként, a parkolóban felgyülemlett (emberi) maradványokat a túlélő vérszívók seprűvel és lapáttal kezdték eltakarítani, a betonra fröccsent vértócsát pedig mi sem természetesebb, újra leaszfaltozták, de az egyik lángoló kocsi által meggyulladt bénázó társuk esetlenségétől biztos, ami biztos még könnyesre is röhögtem magam.

Tele van tehát minden földi (és természetfeletti) jóval a könyv, több, mint 400 oldala ellenére sem tart viszont sokáig, mert egyszerűen olvastatja magát. A minden apró kis részletre kiterjedő fejezetek és a rengeteg ügyesen elhelyezett csavar szinte követhetetlenül tobzódik, mégis élvezi az ember, hogy mindig történik valami, sosincs üresjárat. A karakterek pedig valóban saját személyiséggel rendelkeznek, a történethez hasonlóan őket is egész részletekbe menően ismerhetjük meg. Cassy mellett én személy szerint Mircea-t kedveltem meg leginkább, a maga szenvedélyes szerelme, hűsége, ijesztő nyugalma és hűvös eleganciája egyszerűen mindent visz.

Pár nap telt el azóta, hogy az utolsó mondaton is átfutott a szemem, de máris hiányzik Karen Chance varázslatos világa. A széria előző két részét már meg is rendeltem, olyan ez a könyv, mint a drog - egyszer elkezded és mindig többre vágysz belőle. Utólag visszagondolva, azt kívánom, bár sose lett volna vége...

10/10

(A sorozat első része, a Megérint a sötétség egyébként jelölve van a könyves rovat bemutatójában is, aki tehát kíváncsi a történet elejére, ne felejtsen el nyomni egy pöttyöt jobb oldalt. Tessék bátran szavazni!)

A legutóbb megkezdett filmes vonalon maradva jöjjön most a beígért Boszorkányvadászat kritikája, ami néhány napig az utolsó lesz e témakörben, hisz mint korábban írtam, hamarosan az Átölel az éjszaka c. könyvről esik majd pár szó, illetve tegnap a Dark Love 2. részét is egy szuszra kivégeztem, továbbá úgyfest, hogy az Off-metal rovatba is megtaláltam a következő alanyomat, nem is beszélve a holnapi bécsi koncert majdani beszámolójáról. Apropó rovat. Mint látjátok, sikerült egy szavazást összeeszkábálnom a jobb oldalra, úgyhogy ezáltal is várom a véleményeket/kívánságokat, most éppen az aktuális könyves rovattal kapcsolatban. Mindenki csak egy voksot küldhet és értelemszerűen a legtöbb szavazatot kapott mű tartalma kerül majd bemutatásra részletekben. Szóval minden témában lesznek bőven bejegyzések és ha nem is feltétlenül naponta, de igyekszem rendszeresen frissíteni a blogot.

No de lássuk, mit nyújt Nicolas Cage legújabb filmje. Legnagyobb megdöbbenésemre sok helyen rengeteg kritika érte mostanában főhősünket, pedig Nicolas egyike azon kevés férfi színészeknek, akik jelenlétét kimondottan örömmel fogadom a mozivásznon. Most azonban Claire Foy-ra még nála is kíváncsibb voltam, már csak azért is, mert A postamester-hez képest most egész más stílusban került éles bevetésre. A színészi teljesítményekkel nem is volt gond, maga a film viszont nem döntött le annyira a lábamról, mint amire számítottam.

A történet lényege, hogy Behman (N.C.) és Felson (Ron Perlman) a keresztes hadjárat szörnyűségein felbőszülve otthagyják a sereget és bűntudattal a lelkükben útra kelnek világot látni, mikor egy kis faluba érkezve szembesülnek a hónapok óta pusztító dögvész jelenségével, melynek kialakulásáért a Claire által alakított boszorkányt okolják. Miután a helyiek felismerik a két szökött lovagot, egyetlen menekülésük a börtön elől, ha egy távoli kolostorba viszik a lányt, ahol a papok reményei szerint majd kiűzik belőle a gonoszt, ezáltal megszűnik a pestis. Mindehhez a káprázotos festői táj erdős-hegyes útvonala tökéletesen asszisztál, valamint a helyenként már-már horrorisztikus hatást keltő jelenetek bevágása is jó ötletnek bizonyul, valahogy mégis bosszantóan lapos az egész.

Van egy két tetszetősebb képi megvalósítás, mint pl. a farkasok hentelése az erdő mélyén, de a játékidő nagy része alatt azért nem rágtam tövig a körmömet, ehhez azért kicsivel fantáziadúsabb akadályokra lenne szükség, mint egy "nagyon izgalmas" rozoga hídon való átkelés. Bármennyire is szerettem volna átérezni ezt az éjsötét atmoszférát, nem igazán hatott meg a dolog, egyedül Claire misztikus karaktere emelte kicsit a színvonalat, de ilyen boszorkásra "elcsúfítva" nem is volt túl nehéz dolga. Érzésem szerint a végére szánt monumentalitás sem sikerült annyira drámaian magasztosra, illetve a (szerintem kicsit szégyenlősen ábrázolt) vallási töltetre is kicsivel jobban rá lehetett volna feküdni. Ahogy a hozzáértők is mondták, valóban többet ki lehetett volna hozni ebből a sztoriból. Egyszer meg lehet nézni - egyébként fájó csalódás.

10/7

Feliratos trailer:

A legközelebbi film ajánló jövőhét vége felé várható, ahol ha minden igaz, az Antikrisztus és a Magasfeszültség kerül majd terítékre.

Ahogy ígértem, következzék most a "kimaradtak bejegyzése", kiegészülve egy tegnap esti henteléssel. Noha a váratlanul megsűrűsödött események miatt elég sokáig húztam ezt az ajánlót, kihagyni semmiképpen sem szerettem volna, ugyanis mindkét (illetve mostmár három) filmről elmondható, hogy stílusában kiemelkedő alkotás.

Haladjunk most időrendi sorrendben visszafelé, így elsőként a tegnap esedékes Éjféli etetést vesézném ki, már ha esetleg maga film nem tenné meg ugyanezt a nézővel. Mikor útjának indítottam a media playeremet, abban a tudatban tettem, hogy lazításképp egy jó thriller pörög majd le az elkövetkezendő másfél órában, ám lassacskán rá kellett jönnöm, hogy ez bizony szín tiszta horror, méghozzá a keményebbik fajtából.

Pedig a sztori úgy önmagában effektíve még nem egy nagy durranás. Van egy fotósunk, a nem éppen horror filmekből ismerős Bradley Cooper által (amúgy egész jól) alakított Leon, aki éppen hullámvölgyben lévő karrierjének talán egyetlen esélyét próbálja megragadni azáltal, hogy egyre bizarrabb képeivel igyekszik felkelteni a neves művész, Susan Hoff (Brooke Shields) érdeklődését. Ám mikor Leon épp kezdene kifogyni az ötletekből, az éjszaka közepén az utcán bámészkodva meglát egy, a metróban brutális gyilkosságokat elkövető pasast és követni kezdi, később pedig annyira rögeszméjévé válik a titokzatos hentes, hogy már nem csak a munkájában való elismerés, hanem az igazság utáni vágy is hajtja. Ennek következtében viszont idővel saját, és menyasszonya, Maya (Leslie Bibb) életét is egyre nagyobb veszélybe sodorja, miközben a fickó tömegszámra szedi áldozatait, mivel szemben (hullák hiányában) a rendőrség is tehetetlen.

A kezdetben kicsit gyengének tűnő metrós gyilkos történetét azonban olyan elképesztő képi megvalósításokkal tűzték tele, hogy szinte a film minden mozzanata külön elismerést érdemel, nem beszélve a folyatamosan fenntartott, soha meg nem szűnő feszültségről, köszönhetően Leon csillapíthatatlan kíváncsiságának, mely a borzongás mellett tökéletesen mutatja be az emberi telhetetlenség jelenségét is. Ahogy haladnak előre az események, egyre inkább szorul a hurok, közben szinte saját szempárjaink köszönnek vissza a metró ajtajának tükörképéből, mialatt a hentes mészárlásának mikéntjébe is egyre részletesebbén nyerünk betekintést. Más lapra tartozik, hogy a vért a végefelé azért már sikerült erős túlzásba vinni, a realitást tekintve ennyi vörös lét akkor sem csapolnánk le, ha az egész város lakosságát cafatokra darabolnánk. Ám ez igazából már csak kukacoskodás, maga a film hangulata, mondanivalója és ámblokk az egész megvalósítása nagyon a topon van, a zárásképp megmutatkozó összeesküvési csavar pedig még egy egészségeset belerúg a társadalomba. Könnyed kikapcsolódásnak még véletlenül sem nevezném, de aki valódi horrorra vágyik, az itt megtalálhatja a számítását. Ütős cucc.

10/9

Trailer:

A Következő három nap kapcsán már kicsit jobban próbára kell tennem a memóriámat, bár arra most is tisztán emlékszem, hogy eléggé mellbevágva támolyogtam ki a moziból. Azt előre elárulom, hogy a nagy fejtörők és grandiózus sztori nem szerepel a film erényei közt, de nincs is rá szükség, a tartalom drámai mondanivalója ugyanis minden ilyen jellegű hiányosságért kárpótol.

Minden akkor kezdődik, mikor a boldog házaspárt alkotó John és Laura (Russell Crowe & Elizabeth Banks) házában váratlanul megjelenik a rendőrség, a nőt pedig főnöke meggyilkolása miatt bilincsbe verve viszik el. John persze minden követ megmozdat felesége felmentése érdekében, de rövid időn belül maga is rájön, hogy végérvényesen kifogyott a törvényes eszközök adta lehetőségekből, így nem marad más választása, mint megszöktetni Laura-t, amihez egy korábban többször szökött rab tanácsát hívja segítségül. Az idő azonban rohamosan fogy, hisz Laura egyre nehezebben viseli a sorsát, olyannyira, hogy öngyilkossági kísérletet követ el, ami John részéről az utolsó csepp a pohárban. Ettől kezdve a férfi részletes tervezgetésbe kezd, pénz hiányában sorra szabadul meg értékeitől, miközben a sikeres szökés érdekében egészen a helyi piti kis gengszterek szintjére süllyedve bizniszel hamis okmányokért.

A film igazi szépsége a kötődés, hogy egy alapjáraton törvénytisztelő állampolgár gyakorlatilag egész eddigi életét feladva, milyen messzire képes elmenni a szerelem érdekében. Mondanom sem kell, Russell Crowe nevéhez méltó módon alakítja a megtört, kétségbeesett, mégis rendíthetetlenül elszánt férj szerepét. Akcióból épp annyi van, amennyit igényel a sztori, ezek közül is a végefelé sikerült egy megdöbbentő, egyben remekül megvalósított kamionos jelenetet kreálni, mialatt 3D-s vetítés nélkül is kishíján kiestem a székemből a moziban. Beszélni nem annyira érdemes erről a filmről, mint átérezni, ez adja meg igazán a nívóját - remek alkotás!

10/10

Feliratos előzetes:

A végére egy habkönnyű romantikus vígjátékot hagytam, ahol ezúttal tényleg találó a műfaji kategória, hisz poénokból és romantikából is jut bőven. A Hétmérföldes szerelem mondjuk tipikusan olyan film, amit a lehető legrosszabb olyankor nézni, mikor az ember egyedül kuporog az ágyában, de szerencsére a csöppet sem visszafogott stílusú humor képes ilyen téren mentőövet nyújtani a kedvünknek. A Szerelem és más drogokban ez pl. nekem nagyon hiányzott, mert bár a film önmagában jó (Jake Gyllenhaal-lal hogy a fenébe ne lenne az?), de mire eljut a sztori az eredetileg szánt katarzishoz, az ember már rég átázott zsebkendők óceánjában vergődik a párna fölött görnyedve.

A témához visszatérve, itt ilyen problémák nincsenek. Garrett és Erin (Justin Long & Drew Barrymore - ez utóbbi ijesztően hasonlít a Way Of Purity-s Tiril Skardal-ra) a tipikusan mai fiatalok életére jellemzően tengetik mindennapjaikat. Nem vágynak igazi kapcsolatra, csupán az élmény kedvéért vannak együtt. Rövidesen azonban akaratuk ellenére kezd komolyra fordulni a dolog, amit bár eleinte egyik fél sem akar beismerni, idővel kibukik belőlük a vallomás. A probléma csak az, hogy Amerika két egymástól legtávolabbi pontján élnek, így a táv-szerelem komoly kihívások elé állítják a friss párt, mind anyagilag, mind pedig a bizalom terén. A hiány és vágyódás gyötrelme bemutatása mellett persze a helyzet adta poénokat is megragadja a film, a nagy reményekkel induló, majd balul elsült telefonszex ilyen szempontból a csúcs, de megannyi apróbb, nehézségbe beleszőtt humoros szituációval találkozhatunk.

A történet aztán megkapja az előre sejthető szomorú ívét is, melynek végkimenetelében eleinte nem is lehetünk olyan biztosak, mint az általában lenni szokott, ám végül afféle lelki megnyugtatásként mégis pozitív irányba megy el végkifejlet. Kellemes film.

10/9

Szinkronos trailer:

A folytatásban:

Várhatóan legközelebb Boszorkányvadászat kritikával jövök péntek magasságában, majd Artas koncertbeszámoló valamikor a jövőhét folyamán, illetve Karen Chance Átölel az éjszaka c. könyve is bemutatásra kerül, még nem tudom mikor, mert erre szeretnék egy bővebb, összeszedett ismertetőt készíteni. A könyves rovatot illetően jelen állás szerint úgyfest, Melissa Marr tündérvilág sorozatának első része, a Veszélyes játék lesz a "kísérleti alany", ez azonban még bizonytalan, meg egyébként is majd elválik, lesz-e rá érdeklődés. Ennyi voltam mára.