Eljött végre az október óta várt nagy nap, mikor az A38 hajót újra sötét lelkek szállják meg. Normális esetben ilyenkor, a koncert előtti héten már többnyire rá vagyok tapadva a fellépők lemezeire, most viszont kicsit közbejött a 2011-es megjelenési dömping, így ha nem is teljesen felkészületlenül, de a szokásosnál talán valamivel kevésbé ráhangolódva vágok majd neki délután az eseményeknek.
A Zonaria Infamy And The Breed-jét és a The Cancer Empire-t mondjuk jónéhányszor végig küldtem az elmúlt napokban, míg ez idő alatt a Dew-Scented thrash metal őrlésével és a Melechesh-el is elég jó kapcsolatba kerültem. Az estét nyitó svájci Darkrise viszont előzetes szándékaim ellenére kimaradt az ismerkedésből, amiben nagyban közrejátszott, hogy Built c. legutóbbi anyagukat sehol sem találtam a neten, így mindössze a 2003-as Massive Retaliation került a birtokomba, amibe aztán végül bele sem hallgattam. De végülis ez részletkérdés, ha tényleg bejövős lesz a zenéjük, magamat ismerve úgysem tudok majd ellenállni beteges lemezvásárlási ösztönömnek. A line-up-hoz visszatérve, a Nile-ért pedig világéletemben nem rajongtam, legutóbbi hajós bulijukon is csak és kizárólag a Belphegor miatt voltam jelen. Szóval az egész estében a legnagyobb poén, hogy a főzenekart leszámítva, tulajdonképpen mindenki érdekel, bár ezen már meg sem lepődöm igazán, hiszen az utóbbi időkben egyre gyakrabban fordul elő, hogy konkrétan az előzenekarok miatt látogatok ki a nevesebb, ám számomra totálisan jelentéktelen bandák koncertjeire.
Perpillanat amúgy épp Ellie Goulding-gel hangolok az esti halálhörgős vérhányásra, noha az elmúlt pár napban, mióta kijött az új Deadlock, szinte semmi mást nem hallgattam a Bizarro World-ön kívül. .jpg)
Így, lassan 10-20 intenzív hallgatás távlatából mostmár bátran ki merem jelenteni, hogy ez a cucc bizony nagyon keményen megveri a Manifesto-t, pedig nemzetközi mércével az az anyag sem volt éppen gyenge alkotás, sőt... Most viszont a friss kiadvánnyal nekem sokkal jobban átjön az a jellegzetes hangulat, ami annak idején a Wolves-ban annyira megfogott. Persze én azt vallom, hogy a "farkasokat" már biztosan nem fogják tundi überelni, márcsak azért sem, mert legjobb esetben is maximum egy tökéletesen hibátlan mestermű van minden zenekarban, és egyébként is általában mindig az a lemez kerül a legközelebb az ember szívéhez, amit először hallott az adott bandától. Ettől függetlenül helyenként már-már nosztalgikus érzésem támadt egyik-másik szerzemény hallatán. A korábbi bejegyzésben már megemlített Virus Jones mellett a State Of Decay, a már most sokat támadott, lágyabb megközelítésű You Left Me Dead és a Renegade eszméletlenül király számok, de az Earthlings is kezdi egyre inkább a szívembe fészkelni magát, míg mondjuk legutóbb a Manifesto-nál hiába voltak meg szintén a magam kis kedvencei, valahogy nem tűnt "egésznek" a lemez. Továbbra is arra buzdítok tehát mindenkit, hogy tessék csak hallgatni a németek modernkedését. Elégedettségem jeléül, még az esti mókára is a Deadlock-os díszöltözetemet halásztam elő a zenekaros pólóim óceánjából.
A zene mellett könyv-fronton is történtek újabb fejlemények, a hirtelen jelentkező, majd ténylegesen megfertőzött olvasási "kényszer" ugyanis azt eredményezte, hogy gyakorlatilag nagybevásárlást tartottam az olvasnivalók terén. A múltkor bemutatott Dark Love 3. része után, most a múltkori esetből okulva egy szuszra beszereztem a széria 1-2. részét, illetve egy ártatlan nézelődés során megakadt a szemem a francia Karen Chance Átölel az éjszaka c. írásán. A borító láttán ez mondjuk nem túl nagy meglepetés, hiszen a köntösön egy pentagrammal a hátán díszített, vadító szőke Pythia sandított rám vissza, így alapjáraton sem létező önkontrollom végképp felmondta a szolgálatot és újfent a kasszához ballagtam legújabb zsákmányommal. A DL. 1. része, A Leszármazott közben a harmadikhoz hasonlóan nem húzta tovább két napnál, így álljon itt most pár szó erről a tortúráról.
Tortúra, Sandra Palmernek legalábbis. Az itt még normális emberként élő (vagy legalábbis induló) lányt azonban természetesen itt sem kerülte el a rettegés és a bizarr misztikus jelenségek. Mikor elfogadja a Lackewood-i elitista képző iskola meghívását, napokon belül felfordul körülötte a világ. Az ártalmatlannak látszó, csábító jólét és a megtiszteltetés, hogy méltónak találták az intézmény színvonalához idővel elértéktelenedik és szembe kell néznie azzal a kiábrándító ténnyel, hogy a realitás, mint olyan, egycsapásra kiírja magát életének szótárából.
"Az élet nem ajándék, nem lehetőség, hanem egy hatalmas kicseszés." E következtetést olvasván már affelől sem támadtak kétségeim, hogy mennyire leszek képes saját felfogásommal azonosulni Sandy-hoz... Valahogy úgy, gondoltam magamban. Ezt követően már nem volt megállás, szinte habzsoltam az oldalakat, a könyvet pedig végül úgy végeztem ki két nap alatt, hogy előző este még csupán a 2. fejezet tájékán lapozgattam. Átrágva magamat az első részen, minden érdeklődőnek azt tanácsolnám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést, mert bár a 3. kötet nem lövi le előre (az összes) fejleményt, de lényegesen nagyobb meglepetés-erővel csattannak majd az összefüggések, mintha előre tisztában vagyunk azok jelentős részével. Jó példa erre Sandy és Sunny-ék kapcsolata, ami később már természetes alaphelyzet, itt azonban még halvány szikrája sincs a barátságnak, továbbá a harmadik részben számomra kimondottan unszimpatikus Donnie-t is egész más színben tüntetik fel tettei.
A cselekmény szövődményei mellett a minőség is szempont lehet, itt ugyanis szinte a legapróbb hibát sem véltem felfedezni a könyben. A zavaró szóismétléseknek és helyesírási hibáknak nyoma sincs, de maga a történet és az ábrázolás is sokkalta nívósabb és változatosabb, sokkal inkább magával ránt a sztori, mint a folytatásban. Ennek fényében aztán méginkább kíváncsi vagyok a második részre, hogy melyik irányba billen majd a mérleg nyelve, az egyetlen ésszerűnek tűnő magyarázat az lehetne, hogy idővel megfáradt az író fantáziája. De miért próbálnék ésszerű következtetéseket levonni egy fantasy novella kapcsán...? Ha a hármas részre 8 pontot szórtam, akkor itt kétség sem férhet az értékeléshez. Érzelmes, izgalmas, különleges és megdöbbentő.
10/10
Filmek terén pillanatnyilag még két ajánlóval lógok, ez viszont idő hiányában még csúszik egy kicsit, de a közeljövőben jön majd egy ismertető a Hétmérföldes szerelemről és Az utolsó három nap mozis premierjéről is. Most azonban irány a hajó, hiszen "the slaughter is my passion"...
