Szinte a csodával határos, hogy a tegnapi eszméletlen pusztítás után/közben nem süllyedt el az A38 hajó... Most kihasználva annak előnyét, hogy ezúttal nem diszkrét és "hivatalos" beszámolót kell írnom, következzék az első igazi, szabad stílusú feedback a szombati mészárlásról.
Azt ugye eddig sem titkoltam, hogy elsősorban mely csapat(ok) érdekeltek valójában, így a Nile szimpatizánsok vélhetően nem sok örömüket lelik majd ezen írásban, de mindent a maga idejében... Az érkezést szokás szerint ezúttal sem bíztam a véletlenre. Miután itthon lóhalálában belapátoltam az ebédet, 4 óra tájt már "késésben voltam", így gyorsan összekaptam magam, hogy még az előre kitűzött fél 6-os időpontra kiérjek a tett helyszínére. A kapunyitás ugye 7 órára volt belőve, de gondoltam a Nile-ért elég sokan rajonganak ahhoz, hogy esetleg már órákkal korábban elkezdjék a fanok megszállni a hajó fedélzetét. Végül negyed 6 körül érkeztem, ekkor viszont még csak nem is lézengett senki a környéken, így az ilyenkor bevált szokás szellemében, elmentem keríteni magamnak egy doboz sört. Mire visszaértem a hajóhoz, páran már gyülekeztek, így én is befészkeltem magamat a bejárathoz.
Miután megkaptuk a zöld jelzést, egy gyors pillantást még vetettem a merch pultra (szomorúan konstatálva, hogy az előre kiszemelt Zonaria pólómnak nyoma sincs a standon), majd rövidesen már érkezett is a Darkrise felforrosítani a hangulatot a kinti mínuszok után. Említettem ugye, hogy belőlük különösebben nem készültem, noha azzal azért tisztában voltam, hogy a játék neve death metal. Különösebben sok mindent nem fűznék hozzá a láttottakhoz, a videó elég hitelesen körvonalazza a svájciak stílusát. Kellemes volt végülis, elnéztem, egynek elment, de semmi több...
Ezt követően viszont számomra már el is érkezett az est fénypontja, hiszen a Zonaria kezdett éppen felcuccolni az emelvényre. Kint a jegypénztárnál korábban lehetett olvasni a beosztást, így sajnos bele kellett törődnöm, hogy a svédek maximum egy bő félórát kapnak majd. De milyen félóra volt! A rövid szimfónikus intro után elsőként a Slaughter Is Passion tébolyult riffje és Simon Berglund tengermély hörgése törte meg a nyugalmat. Ennél tökéletesebb kezdést nem is kívánhattam volna, már csak abban reménykedtem, hogy folytatásként nyílegyenest átcsapnak a Praise The Eradication-be, ám legnagyobb meglepetésre másodikként az Attending Annihilation hangzott fel, amire már csak azért sem számítottam, mert a refrént eredetileg Christian Alvestam énekli a lemezen. Mindenesetre érdekes volt a dallamos ének mellőzése (a Slaughter-ben is), bár engem ez cseppet sem gátolt abban, hogy torkom szakadtából üvöltsem a hiányzó sorokat. Következőként kis pihentető gyanánt jött a Contra Mundum, majd egy rövid gitárszóló után egy új dalt is megszellőztettek a néhány hónapon belül napvilágot látó friss anyagról. Erről előzetesben annyit, hogy a pofám leszakadt a számtól, meg vagyok róla győződve, hogy nagyon izmos lesz az az új korong! A folytatásban még terítékre került az Infamy And The Breed két klipes nótája, közülük a Rendered In Vain emelkedett gyűlölködése zárta ezt az igencsak intenzív 30 percet, melynek végén - büszkén jelentem - Emil Nyström a kezembe nyomta szignós pengetőjét, ami mondanom sem kell, egyik legnagyobb kincse gyűjteményemnek.
Miután magamhoz tértem a Zonaria varázsa alól, lelkiekben felkészítettem magam egy egészséges thrashelésre, hiszen az Invocation után már semmi kétségem nem volt affelől, hogy a Dew-Scented igazi hamisítatlan thrash metal-al örvendezteti majd meg a népet. 
Belépőként már kaptuk is az arcunkba a frissen klipesített Arise From Decay-t, amit a későbbiekben egyre kegyetlenebb csapások követtek. A srácok szemmel láthatóan kedvelik 2003-ban megjelent Impact c. anyagukat, amit meg is tudok érteni, hisz az olyan dalok, mint a Cities Of The Dead, a Soul Poison vagy a záró Acts Of Rage egészen kivételes aprítások, főleg, hogy Marc-Andrée Dieken helyenként ízes blastokkal megküldve színesítette a folyamatosan headbangelésre ingerlő számokat. Leif mester persze egyébként is tett róla, hogy még véletlenül se lankadjon a figyelmünk, bár aki ezekre a tekerésekre nem indul be ösztönösen, az semmire nem fog. Bevallom, ezidáig nem sűrűn hallgattam a németeket, de őszintén szólva, nem fér a fejembe, hogy egy ekkora császár banda hogyan kerülhette el a figyelmemet az évek során, különösen, hogy még csak nem is mostanában alakultak. Nem ragoznám tovább a dolgot, ez egy kötelező thrash metal alapvetés.
Leif-ék lecuccolása után, mikor a Melechesh egyik hangolója megjelent az emelvényen kezében egy felcsavart szőnyeggel, azt hittem menten elröhögöm magam. Már vártam, mikor vágtat be Ashmedi egy teve hátán, de be kellett érnem a repülőszőnyeggel, meg a terroristának öltözött gitáros arccal. Miután kiszórakoztam magamat a díszleten és Ashmedi hullámzó csípőmozdulatain, azért a műsort elnézve átjött az a jellegzetes keleties hangulat, amit bizonyára sokan kedvelnek a zenéjükben, de nekem valahogy hiányzott a lendület, főleg a Dew-Scented után hagyott maga után hatalmas űrt ez az "állok és nézek" típusú magatartás. Ettől elvonatkoztatva egyébként élvezetes előadás volt, vitathatatlanul más jellegű, mint amihez az ember alapjáraton hozzá van szokva, így végeredményben meg is voltam elégedve a látottakkal, az pedig, hogy a setlist-be a Grand Gathas Of Bal Sin-t is beválogatták, remekül koronázta meg mindezt. Nem is beszélve Ashmedi "bűvészkedéséről", mikor kölcsönvéve a dobos kolléga ütőjét, nekiállt spontán szólózni, pengető helyett a dobverőt használva jobb kezében. Ha egyszer majd a szabadtéri jacuzzimban fogok lebzselni, miközben valami töményet szürcsölgetve hűsölök a kitartóan legyező pálmafa levek alatt, biztosan újra megkívánom majd a Melechesh zenéjét - egyébiránt nem túl valószínű. Élőben nem rossz cucc, de számomra opciós hallgatnivaló.
A Nile viszont még ezt a rangot sem üti meg nálam. Őszintén mondom, hogy tiszteletben tartom mások ízlését, de mivel ez a blog pont azt a célt szolgálja, hogy saját véleményt nyilvánítsak, így különösebb kertelés nélkül ki merem jelenteni, hogy ez dögunalmas zene. Könnyen meglehet, hogy mindennek oka nemes egyszerűséggel annyi, hogy mióta az eszemet tudom, a skandináv vonalas halálfémre gerjedek, de sosem gondoltam volna, hogy egy Nile kaliberű banda ténykedése ennyire untatni fog élőben. Pedig emlékszem, a múltkori Belphegor-ral közös hajós bulijuk során is elég szkeptikusan szemléltem a történéseket, de most szabályosan számoltam magamban a dalokat, hogy mikor lesz már vége. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy sebaj, akkor majd végig headbangelem az egész performanszot, de könyörgöm, egy épkézláb bólogatásra késztető téma nem hangzott el az atomjaira tördelt zajhalmaz alatt, így ez az eshetőség is megbukott. Az egyetlen pozitív élményem a koncerttel kapcsolatban az volt, mikor az átszerelés alatt a felettébb mókás kedvében lévő keverőpultos srác lépten-nyomon minden baromsággal macerálta a csapat elsőszámú hangolóját, aki persze vette a lapot, így a hangolás a végefelé már hatalmas ökörködésbe torkollot. Arra a kérdésre pl., hogy miért nem kezdjük már, az a határozott válasz érkezett, hogy "mert Isten úgy akarja".
Szóval a Nile-tól eltekintve, minden zenekar hozni tudta azt a színvonalat ami elvárható volt, ráadásul a buli után készült közös fotók, aláírások és szerzett ereklyék végképp tökéletessé tették ezt az egyébként is felejthetetlen, minőségi estét.
