Swamp Of Slaughter

Régen volt már bejegyzés, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy frissítsem az oldalt. A legutóbbi Dalriada koncertbeszámoló (gyanítom a youtube-os önpromóciónak hála) minden eddigi statisztikát felülmúlt az olvasottság terén és ezúttal szavazatok is érkeztek szép számmal, minek végeredményeként a többség a Turisas új lemezét várja a legjobban, de a One Without-nak és a Septic Flesh-nek is megvolt a maga célközönsége. Én a magam részéről nehezen tudnék választani, szándékosan válogattam olyanokat össze, amiket már most tűkön ülve várok, mindenesetre a 2009-es Sziget fesztiválos fellépésük után én is kíváncsian várom a finnek friss munkáját, nem beszélve a tavaszi pesti buliról, ami minden bizonnyal egyben már lemezbemutatóként is funkcionál majd a Club 202-ben.

Mielőtt egész más témákba merülnénk, a metal-al kapcsolatban még annyi mondandóm lenne, hogy várhatóan lesznek majd interjúk is egyes, elsősorban a kevésbé ismert csapatokkal. Első alanyomnak a Ritology release party-n megismert Sole Method-ot szeretném becserkészni egy intire, illetve az éppen új lemezén dolgozó Anterior-t is jó lenne megfűzni pár kérdés erejéig. Mindemellett viszont a ti ajánlásaitokat, kívánságaitokat is várom, szóval ha szeretnétek interjút olvasni valamely hazai vagy akár külföldi underground bandával, nyugodtan lehet szólni, akár itt kommentben, akár a többi ismert elérhetőségen. Annyi kérésem lenne csupán, hogy a tőlem nagyon távol eső stílusokat mellőzzük, elsősorban tehát black, death, thrash, folk, gothic, vagy esetleg jobb típusú metalcore bandák neveivel bombázzatok bátran!

Most pedig a mai menüről röviden... Kezdésnek jöjjön a Cassandra Palmer széria 2. része (már amennyire így hirtelen még emlékszem belőle), majd két premier, a London Boulevard és a Fekete hattyú kerül terítékre. Íme:

Igazság szerint a sorozat 1. és 3. részének bemutatása után mostanra egyetlen eszközömként csak az önismétlés marad, az Árnyak vonzásában ugyanis egy hajszállal sem adja alább a minőséget. Akik olvasták a korábbi posztokat, már minden bizonnyal tudják, hogy ez röviden a gyönyörűen kimunkált részletek, horrorisztikus leírások és a humor tökéletes elegyét jelenti.

Történetét tekintve az első kötet ugye azzal zárult, hogy hősnőnk bár megmentette saját, és a vámpír góré Mircea testvérének életét Carcasonne várában, de ugyanakkor egyidejűleg Cassie nyakába szakadt a Pythia teljes hatalma és felelőssége, a posztért induló riválisa, Mira pedig komoly sérülései ellenére továbbra is szabadon kószál, egyetlen célt kitűzve maga elé: megváltoztatni a múltat, ezáltal megakadályozni Cassie Pythia-vá válását. Ezúttal tehát ismét fel van adva a lecke promlémamegoldásból, amihez "bónuszként" még a későbbiekben főszerepet kapó geis átka is betársul, csakhogy mégse menjen minden olyan nagyon egyszerűen. Nem mintha alapesetben így volna. Cass-t mostmár nem pusztán személyes okokból kifolyólag, de hatalmi szempontokat is figyelembe véve igyekszik megszerezni magának a Kör, a Szenátus és a tündék világába tett "kirándulása" után már a Sötét tündék királya is.

Magáról a könyv stílusáról ámblokk most nem sok mindent mondanék, hisz ilyen téren szinte semmi sem változott Karen Chance többi munkájához képest, ahogy a fordítás sem, ami ezúttal is szenzációsan jól sikerült. Ehelyett inkább - a már megszokott módon - jöjjön egy pár kiragadott szituáció, afféle kedvcsináló gyanánt.

A rögtön a könyv elején képbe kerülő nem e világi illegális bevándorlók, azaz a vízköpők bemutatása például remekül színezi és taszítja még irreálisabb közegbe a fantáziát. Megismerésük után aztán persze már a humorra is futja, a szakács konkrétan majdnem halállal fizetett süketsége miatt, mikor marinált lazac helyett becsinált malacot készített az egyik vendég számára. Mircea mellett aztán ebben az epizódban a vámpírmester Tony jobbkezét, a Dante bár vezetőjét, Casanova karakterét is nagyon megkedveltem, különösen mikor a mindig nyugodt és remek szervezőkészséggel megáldott vámpír bárjának mágusok általi leamortizálása közben legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy az egyik teremben lelőtték Elvis-t, aki - mellesleg már zombiként tengetve mindennapjait - már amúgy is halott volt. Immáron kétszer is. De továbbra is vannak ügyesen elhintett apró poénok is, mint pl. a rúna, mellyel a várt pusztító hatás helyett maximum annyit sikerül elérni, hogy az illető kanos lesz tőle, vagy a szellem, Billy extázisa, mikor újra testet öltve magába önt egy doboz sört. Természetesen a szex sem maradhatott ki, amit ezúttal nem csak a zavarbaejtően részletező formában tapasztalhatunk meg, Cassie-t ugyanis már nem elég, hogy mágusok és vámpírok hada óhajt megfektetni, de a tündék világában hajszál híján egy élő fa is megerőszakolja. Mindennek a csúcsa viszont a graia-k morbid humora, mikor a lány születésnapjára egy vödör állatokból kivájt belső szervet kapott kedvességük jeléül.

Ahogy tehát írtam, igazán változatos és szórakoztató a könyv, az említett jelenetek pedig még csak a töredékei annak, ami olvasás közben előkerül. Bármennyire is szeretnék belekötni ebbe a szériába, továbbra sem sikerül - az első betűtől az utolsóig tökéletes, mint mindig. Alig várom már, hogy a kezeim közt tudhassam a Curse The Dawn magyar átiratát!

Árnyak vonzásában: 10/10; A teljes eddigi Cassie Palmer sorozat: 10/10

 A két mozizás közül a London Boulevard-ot pont Valentin-napra időzítettem, már csak azért is, hogy kicsit elvonatkoztassak ettől a szerelem-boldogság örülettől. Elégedetten jelentem: sikerült!

Az előzetes kritikákat olvasva pedig már abban is elbizonytalanodtam, hogy megnézzem-e, eléggé megbélyegezték ugyanis a sztorit a sablon felirattal, amivel így utólag egészen egyet is tudok érteni, mégsem bántam meg a rá áldozott pénzt. Persze ha valaki érzelmes, vicces vagy elgondolkodtató filmre vágyik, egyértelműen rossz helyen keresgél, ám ha mindez eltörpül és voltaképp csak a kikapcsolódás a cél, annak tökéletesen megfelel.

Tudjuk le röviden a történetet is. Mitch, a saját köreiben elismert és nagyra tartott gengszter kiszabadul a sittről és új életet kezd, rendes melóval, hétköznapi emberként - wow, micsoda fordulat, nem igaz? De persze a forgatókönyvíró annyira "szabadjára engedte a fantáziáját", hogy a srácot régi haverjai és egy helyi góré is próbálja visszarántani az alvilági életbe, ő persze köszöni szépen, nem kér az egészből, inkább kavar Charlotte-tal (Keira Knightley) és játssza a jó fiút.

Mondanám, hogy ebben a bő másfél órában megfigyelhetjük Mitch drámai vívódását a két életstílus közt, de az a nagy büdös helyzet, hogy nincs semmilyen vívódás. Mindenki tudja, hogy mit akar és köti az ebedet a karóhoz, mialatt a film gyakorlatilag többet és jobban mutatja be London városát, mint bármely szereplő érzéseit, vágyait, vagy magát a sztori egészét. Ha a Rohanás-ra azt mondtam, hogy nem olyan primitív, mint amilyennek tetteti magát, akkor itt fordítva néz ki a dolog. A zenék viszont sokkal jobban simulnak az eseményekhez, mint a Faster-ben, nem is értem, miért volt kínja ezzel a hozzáértő kritikusoknak. Nekem viszont mással volt bajom, egészen konkrétan Colin Farrell-lel. Hiába játszik tökéletesen, egyszerűen nem illik ebbe a szerepbe, még az amúgy nyilvánvalóan kevesebb tehetséggel rendelkező Dwayne Johnson is jobban mutatott volna Mitch karakterében, főleg, hogy a végén azért csak elpattan a srác agya és nekiáll leszámolni a jelenbe nyúló múltjával. Keira viszont jól alakít. Szép csöndben húzódik meg a háttérben, mégis Mitch "civil" énje szempontjából kulcsfigurává tud válni. A film végén az addig látottak alapján talán a záró akkord tartogat némi meglepetést, egy pillanatnyi megrökönyödést a közönségnek, de összességében finoman szólva sem egy agyonkomplikált alkotás.

Ha a hétfői hangulatomhoz való alkalmazkodás szempontjából nézem a filmet, akkor simán szórok rá 9 pontot, objektíven tekintve viszont egy 7-es is igen nagylelkű ajánlat. Legyen egy nyolcas, de csak mert annyira jófej vagyok.

10/8

Feliratos előzetes:

A Fekete hattyút a beharangozók és egy előzetes ajánlás tudatában nagy lelkesedéssel vártam, bár titkon voltak kétségeim a filmmel kapcsolatban, mondván hátha a drámai megközelítés unalmassá vagy céltalanná teszi majd az egészet. Szerencsére azonban messze nem így történt, a végeredmény pedig egy szóval jellemezhető: lenyűgöző.

A film talán legnagyobb erénye már rögtön az elején, néhány perc elteltével megmutatkozik. Egyszerűen - nincs jobb szó rá - annyira emberi az egész megközelítés, hogy ehhez foghatót talán még soha nem tapasztaltam korábban. Engem például sokszor hatalmába kerített az az érzés, mintha maga a feketén-fehéren megírt történet csak olyan kötelezően jelenlévő, kiegészítő eszköz lenne, a hangsúly pedig szinte csak és kizárólag az érzések és azok folyamatos változásán, kavargásán, összezavarodásán van. Mindezt bizonyítja, hogy a történet keretét adó balett táncos élet abszolút nem formálja nőiessé a filmet. A Nina Sayers-t alakító, jelenleg a hazai mozis felhozatalt három(!) premieres fronton is ostromló Natalie Portman játékára pedig egyszerűen nem találok szavakat, nem csoda, hogy az idei Oscar-on ő számít az egyik legnagyobb esélyesnek a legjobb női szereplő kategóriában. Őszintén szólva ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen stílusban ekkorát lesz képes dobbantani, de mondom, köpni-nyelni nem tudtam attól, ahogyan Nina bőrébe bújva vált egyszerre izgatott kislánnyá, frusztrált, maximalista nővé és elmeháborodott művésszé egyszerre.

Ha már a szereposztásnál tartunk, bár komoly befolyása nem volt a cselekménybe, számomra mégis ürdítően hatott Ksenia Solo feltűnése, akit a külföldön vetített Lost Girl sorozat óta egy nagyon kedves színésznőmként tartok számon. De Natalie-hoz visszatérve, érdemeit csak tovább fokozza, hogy a sztori "mellékességéből" adódóan tulajdonképpen egymaga kellett, hogy elvigye ezt a filmet, mégha nyilvánvalóan a többiek, közülük is elsősorban az előadott darabért felelős Leroy (Vincent Cassel) és a látszólag Nina babérjaira törő Lily (Mila Kunis) asszisztálása is kellett ahhoz, hogy ennyire tökéletes legyen a kirakós minden egyes darabja, továbbá a tabuk mellőzése és a szókimondó stílus is jó ötletnek bizonyult.

Voltaképp már önmagában ennyi elég is lenne a sikerhez, ám mindez megkoronázásaként hibátlan rendezés is társul a kiemelkedő egyéni teljesítmények és az érzések ábrázolása mellé. A stressz és félelem okozta (rém)álmok és látomások megjelenítése és főként időzítése remekül sikerült, olyannyira, hogy sokszor már külső szemlélőként sem látni át tisztán, mi a valóság és mi a képzelet, mi történt meg és mi volt a fikció része. Ilyen szempont folyamatosan le van kötve a figyelem, abban a pillanatban ugyanis, hogy elkalandoznak a gondolataink már csak a kusza, érthetetlen végkifejletet látjuk, anélkül, hogy megértenénk annak miértjét és jelentőségét.

Zárásként talán úgy összegezhetném a filmet, hogy a kézzel fogható dolgok és a fantázia, valamint ámblokk egy egész személyiség és annak elrejtett oldalának ábrázolásának a csúcsa ez a mű, egészen felfokozott köztes állapotokkal, ahol már a székben ülve is együtt zihálunk majd a levegőt hosszan kifújva könnyebülünk meg a színésznővel. Nem mondom, hogy nem látványos és nem nyújt extra élményt moziban, de a Fekete hattyú az a típusú film, amit akár a vászon előtt, akár otthon az ágyban fekve, bárhol, bármilyen lelkiállapotban átélve élmény végignézni. Amellett, hogy valamilyen szinten sugárzik belőle az elegancia, hosszú idők óta az egyik leghétköznapibb, legemberibb, egyben leginkább megérintő alkotás, amit láttam.

10/10

Trailer:

https://www.youtube.com/watch?v=LHYNc1kLonA

Mi másról szólhatna a mostani bejegyzés, ha nem a tegnapi Ígéret lemezbemutatóról? Az ember azt hinné, hogy a hazai zenekarok koncertjén nincs meg az az emelkedettség, a ritkaság, a különlegesség fílingje, mint mikor egy határontúli banda látogat hozzánk, de azért ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. Pedig a Dalriada esetén ez hatványozottan igaz (lehetne), hisz ha csak magamból indulok ki, őket láttam eddig legtöbbször élőben, mégis időről-időre élvezem a bulikat, ráadásul a tegnapi lemezbemutató alatt teljesen hatalmába kerített az az érzés, mint mikor mondjuk egy Ensiferum-ot, vagy Eluveitie-t várok a színpad előtt izgatottan - ez pedig tömören fogalmazva, jó.

Na nem úgy, mint a kapunyitás előtti várakozás. Ezúttal direkt nem mentem a Diesel-hez túl korán, sőt, majdhogynem pontosan kapunyitásra értem csak oda. Gondoltam a majd csak 5-kor kezdő Nightquest-ért senki sem fogja vérben forgó szemekkel betámadni az első sort, így nem kell aggódnom a pozícióm miatt. Ez végül így is történt, bőven kényelmesen elintéztem a ruhatárat és egyebeket, miközben próbáltam fejben kiheverni a kint mögöttem ácsorgó társaság felettébb magas színvonalú beszélgetését. Üggyel-bajjal sikerült is, de azért így magunk közt hadd jegyezzem meg, hogy pont az ilyen segghülye "nagy rockerek" miatt tart ott ma a rock és metal zene megítélése, ahol. Szóval ezúton is köszönjük a közreműködést, tényleg. A nyitás amúgy (ahogy azt a Diesel-nél az esetek többségében már megszokhattuk) még véletlenül sem történt meg időben. Nem néztem az időt, de úgy saccra félórás csúszással nyertünk bebocsátást. No de sebaj, legalább nem kellett sokáig várni a kezdésre.

Mire rendbe tettem magam, már jött is a Nightquest, hogy kicsit megalapozza az este hangulatát, ami több-kevesebb sikerrel meg is történt. Én mondjuk nem voltam különösebben elragadtatva az ötlettől, hogy fellépjenek aznap este, na nem azért, mert bármi bajom lenne velük, egyszerűen csak olyan fölösleges időhúzásnak tűnt egy gothic csapatot betolni a folk/black maraton elé. Egyébként ha jól emlékszem, két éve a Balaton Music Wave-en épp az énekesnőjük mellett álltam az Epica koncerten, amiről akkor persze fogalmam sem volt, mindössze utólag derült ki, mikor egy youtube-ra feltöltött videóm kommentjében súgta meg valaki, hogy az bizony Anna volt. Ami a koncertjüket illeti, az ének terén abszolút rendben voltak a dolgok, de ezzel gyakorlatilag el is lőttem az összes pozitívumot. A hangzás pocsék volt, a dobon és Annán kívül szinte semmit sem lehetett hallani, mintha ott sem lett volna a billentyűs és gitáros szekció. Másik, immáron sokkal szubjektívebb nyűgöm az volt, hogy csupa Tarja-s számot játszottak, holott nekem az a zenekar, hogy Nightwish, a Dark Passion Play-el, egyben Anette Olzon-nal kezdődik. Ebből kifolyólag én untam az egészet, hiába az olyan slágerek, mint a Bless The Child, a Nemo, a Wishmaster vagy a Schrott Petivel előadott Wish I Had An Angel, DPP. számok nélkül nekem a Nightwish olyan, mint só nélkül az étel.

A KerecsenSólyomra viszont nagyon kíváncsi voltam. Neten sok dícsérő szót olvastam az Aquileia Ostroma c. debüt lemezükkel kapcsolatban, bár azt hiszem mondanom sem kell, mennyit adok újabban a média véleményére, mégis magam is ígéretesnek találtam a csapatot, már csak úgy "pofára", látatlanban is. Azon mondjuk jót derültem, hogy mit össze nem hadakoztak előttem a díszletként funkcionáló koponyával, mire végre sikerült ráerősíteni a mikrofonállványra, mindenesetre jó látni, hogy azért a külsőségek terén is kezd fejlődni a hazai szcéna, mert hiába dobálózik mindenki a pózerséggel, ez is hozzátartozik, sőt szerves része egy előadásnak. Szerencsére nem csak nézni, de hallgatni is kellemes volt a sólymokat, abszolút nem egy visszafogott, szürke ágát képviselik a folk zenéknek, sokkal inkább a szenvedélyes jelzőt használnám jellemzésként. Görög Andris példás odaadással vezényelte le az egész műsort, nem volt semmi punnyadás és üresjárat. Zúzás volt és népzene, tehát pontosan az, amit az ember elvár, ha megkívánja a folk metal-t. Egyetlen kis negatívumként talán annyit említhetnék, hogy néha volt bennem olyan, hogy mostmár egy kicsit sok, kicsit túl van játszva a dolog, de ezt írjuk inkább az igyekezet számlájára és örüljünk, hogy úgyfest, az "utánpótlás" is alakulóban van itthon a stílus berkein belül.

Ha a Nightquest-nél szóvá tettem, hogy nem igazán passzolnak a kirakósba, akkor a Tűzmadár esetében ez hatványozottan igaz. Bármennyire jó arcok is Schrotiék, ezen az estén (meg mondjuk amúgy is...) a hátam közepére se kívántam a power metal-t - főleg nem Sear Bliss előtt. Ennek megoldására el tudtam volna képzelni pl. egy olyan opciót, hogy a Kerecsen után felcserélik a madarakat a Csejtey-vel, de gyanítom, hogy a nagyobb érdeklődésre való tekintettel ez az alternatíva szóba sem jöhetett a szervezőknél. Sóhajtottam hát egy mélyet és bambultam kifelé a nagyvilágba. Konkrétan Petiék zenéjével amúgy nincs bajom, pár éve még hallgattam őket, sőt, lemezbemutatójukon is voltam anno a Kultiplex-ben, de őszintén szólva mára már valami nagyon király körítéssel kell nekem tálalni a powa metal-t ahhoz, hogy egyáltalán ébren maradjak rajta. Itt elsősorban az új, modernebb megközelítésű számoknál ütötte meg a fülemet pár kellemes dallam, de ennyi és nem több. Bocs.

A pihenő után a Sear Bliss-nek már sikerült feltüzelnie a hangulatot, én legalábbis sokkal komfortosabban éreztem magam, mint eddig bármikor az este folyamán. Minden pöcsölés nélkül jöttek a sötét, morózus témák, egycsapásra éjfeketére mázolva ezzel a nemrég még aktuális "öröm-metalkodás" mámorát. Szinte jólesett bevágni azt a jellegzetes "trve kvlt" pofát és átadni magam az atmoszférikus gyönyörnek. Nem emlékszem pontosan, de talán a néhány évvel ezelőtti Dürer-es Moonsorrow koncert mellett tavaly mintha a Rockmaratonon is láttam volna őket, az viszont egész biztos, hogy a mostani buli volt a legütősebb, amit eddig a srácoktól láttam. Végig megvolt a szigorú sötétség és a minőségi tálalás, dalok terén pedig sikerült elég változatos setlist-et összerakni. Jól meg volt mozgatva a csapat egész diszkográfiája, a '96-os Phantoms tényleg nagyon minőségi black metal-ja pedig külön örömmel töltött el. Annak ellenére, hogy elsősorban azért mégiscsak a Dalriada miatt mentem, szívesen hallgattam volna még őket, sőt, kimondottan igényeltem a folytatást, ami aztán sajnos egy dal ráadásban ki is merült. Nem baj, látjuk még őket is élőben, ebben biztos vagyok.

És akkor Dalriada. Az átszerelés alatt pont azon gondolkodtam, hogy a rengeteg fesztiválon túl láttam-e már Andrisékat klub bulin, mire nagy keservesen beugrott egy, még a Szelek album megjelenésének idején esedékes koncert a PeCsa-ban, egy Paganfesten. Szóval ha más nem, legalább e téren volt valami újdonság érzetem, bár ahogy azt fentebb írtam, így is meglepően felfokozott állapotban vártam a kezdést. A Dalriada koncertekről már önmagában sokat elárul, hogy nem először fordult elő, hogy már a hangolás alatt olyan alaphangulatot sikerült megteremteni, ami a kisebb - vagy mondjuk inkább úgy, kevésbé lelkes és intenzív - bandák esetében élesben sem szokott sikerülni.

Kezdésnek aztán jött a rögtön együtt éneklésre ösztönző Nap És A Szél Háza, majd a Szelek és az Arany-Album dalai következtek felváltva, betűzve a Védj Meg Láng egyest és a Téli Ének-et a sorba. Ekkor már beletörődtem, hogy 2 órás program ide vagy oda, a Kikelet album most is száműzött, pedig eleinte még nagy reményeim voltak, hogy mikor, ha nem most? Ezt minden alkalommal elmondom, és most is el fogom: nem értem miért! Jó, nem egy mai darab, de mondhat bárki bármit, az az anyag nemhogy a csapat legjobb munkája, de nemzetközi szinten is az egyik legjobb folk metal album amit valaha hallottam - még ha a gyorsan-frissen megismert Ígéret komoly "vetélytársnak" is tűnik így hirtelen, merthogy valóban fergeteges az új cucc, az tagadhatatlan. "Vígaszdíj" azért jutott így is, mert a Szentföldet leszámítva a két kedvenc Dalriada nótámat (Tűzhozó és Búcsúzó) így is eltolták a Kikeletről, mégis rendre van egy halvány hiányérzetem a 2007-es lemez mellőzése miatt.

Ettől eltekintve viszont semmi másba nem tudok belekötni. A hangzás a Diesel akusztikáját ismerve meglepően tökéletes volt, minden szépen arányosan szólt, a népi hangszerek is hibátlanul kivehetőek voltak - gyönyörű volt, komolyan mondom. Régen hallottam már ilyen jól megszólaló koncertet, főleg itthon. Innentől kezdve meg már minden csak a zenén múlt, azt meg szerintem 10/10 ember látatlanban is megmondja, hogy gyakorlatilag mindegy, mit és hogyan játszanak, a hangulat kivétel nélkül, mindig remek. Most is így volt ez, ráadásul a tudat, hogy az új lemezt (egyúttal az AFM-es szerződést) ünnepeltük még inkább megdobta az egészet, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy a friss szerzemények nem csupán lemezen, de élőben is működnek. Elég csak a klipes Hajdútáncot említeni, amit levonulás után a közönség egy emberként követelt a zenekartól, Laurát károgni látni, pedig külön élmény volt. :) A 2 óra végül olyan hamar elrepült, hogy még így is kevésnek tűnt a jóból, pedig most aztán tényleg megkaptunk mindent, amit csak kívánhatunk. Legközelebb pedig esküszöm Kikelet-es transzparenssel fogok koncertre menni egy hatalmas Szentföld felirattal díszítve. Elégedetlenségről persze szó sincs, király volt - ezredszer is!

Setlist (sorrend nélkül): Védj Meg Láng - 1. rész; Téli Ének; Búcsúzó; Tűzhozó; A Nap És A Szél Háza; Égi Madár; Hazatérés; Tavaszköszöntő; Zách Klára; János Pap Országa; Bor Vitéz; Szent László - 1-2. rész; A Walesi Bárdok - 1-2-3. rész; Szondi Két Apródja - 1. rész; Hajdútánc; Ígéret; Kinizsi Mulatsága; Leszek A Csillag; Leszek A Hold.

Éjfél körül aztán a nép bő kétharmada elillant a klubból, így a Csejtey-re már alig néhányan maradtak talpon a színpad előtt. Én gyorsan eltűztem megvenni az Ígéretet, mielőtt elpakolják ezt a mesterművet, majd egy pohár sörrel sikerült újra életet öntenem magamba az utolsó látnivaló előtt. Mire visszaértem már egy hatalmas mutáns fej díszelgett pontosan az orrom előtt, amitől aztán előre semmi mást nem láttam a rondaságon kívül - bár hozzáteszem nem is igazán volt mit nézni, a kásás hangzású reszelés nagyrészét ugyanis amolyan levezető jellegű egészséges headbangeléssel töltöttem. Sok mindent nem is fűznek hozzá a látottakhoz. Polír mentes black metal, mindenféle kellemes vagy kellemetlen meglepetés nélkül, se több, se kevesebb. Az én fülemnek jólesett így a haza út előtt, de azért legyünk őszinték, ha épp black metal-ra vágyom, erősen kétlem, hogy pont egy Csejtey lemezt indítanék útjára a lejátszómban.

Valahogy így alakult hát a szombati Ígéret lemezbemutató. Ahogy azt előre sejteni lehetett, a Sear Bliss és természetesen a Dalriada vitte el az estét, de személy szerint a KerecsenSólyomnak is örültem élőben. Azt gondolom, senki sem bánta meg, aki eljött, kellemes este volt, a kelleténél talán kicsit sokszínűbb felhozatallal, ám ez legyen a legnagyobb problémánk, amíg 2500 Ft-ért ilyen ütős, összesen 8 órán át tartó metal ünnepeket élvezhetünk hazánk világszínvonalú büszkeségével, a Dalriadával megkoronázva!

Emlékszem mikor még nem is olyan régen, a Kronos-nál dúskálva a jobbnál-jobb promók közt, szinte kivétel nélkül 4-5 teljes, odafigyelős hallgatást áldoztam minden egyes albumra, hogy lehetőleg minél több részletre kiterjedő, valóban átfogó véleményt tudjak adni egy-egy lemezről. Ez a szám a jobb cuccoknál (márpedig az esetek 90%-ában nagyon belenyúltam a nekem való anyagokba) bőven a 10 pörgetést is megütötte, mégis több esetben (pl. doom, vagy más nehezebben emészthető dolgoknál) rettentően kevésnek tűnt a 10 napos határidő ahhoz, hogy a lemez tényleg megmutassa az igazi énjét. És, hogy miért hoztam szóba most mindezt? Csak mert ezúttal, immáron "szabadúszóként", az elveket és formalitást felrúgva egy nap után azt mondom: az új Omnium Gatherum hosszú idők óta az egyik leginkább eltalált melo-death kiadvány!

Reggel útnak indulva gondoltam belehallgatok már a finnek új anyagába is, mert noha már napok óta szemeztem a rendkívül csinos, igényes külcsínnel ellátott New World Shadows-zal, ezidáig mégsem akartam átadni magam az újdonság varázsának. Mondjuk eleve nem is számítottam rá, hogy bármiféle meglepetést rejtene az új anyag, aztán ahogy útjára indítottam a korongot a telefonomon, egészen más világ tárult elém, mint amire a 3 évvel ezelőtti The Redshift után számítottam.

A bő 9 perces nyitó monstrumot hallgatva az első benyomásom az volt, hogy a srácok elég feltűnően "inszomniumosodnak". Az a már-már kimondottan depresszív hangulatot keltő melankólia és áradó sötétség csapott meg, mint amit a honfitársak lemezein megszokhattunk, ettől függetlenül nem volt ellenemre a dolog, sőt, egészen tudtam díjazni ezt a hangulat-központú megközelítést. A váratlanul kellemes kezdést követően a kettes Ego aztán úgy suhant el mellettem, mint a bécsi gyorsvonat, hogy aztán a jóféle szinti témákkal megpiszkált címadóra megint felkapjam a fejem. Újabban egyébként legnagyobb bánatomra ha billentyűket fűznek a dallamos death metal riffjei közé, az esetek többségében az egész zene hangulatát, rosszabb esetben súlyát is hazavágja a prüntyögés, itt viszont ha nem is állíthatom nyiltan, hogy meghúzódik a háttérben a modernkedés, azért a többi hangszer modorosan tudatja a billentyűkkel, hogy ki az úr a háznál. Így a végeredmény egyfajta "tompább" Dark Tranquillity szerűség, ez pedig elég nagy bók részemről, tekintve, hogy eddig egy tucatból éppen hogy csak kiemelkedő bandaként tekintettem az Omnium-ra.

Az első négy dal után már kezdett bedőlni ez a megítélésem, amikor jött a Nova Flame-An Infinite  Mind páros, és az addig pusztán kellemes meglepetésként funkcionáló album hirtelen komolyan kezdett nagyon durván bejövős anyaggá változni. Mire a munkát tökéletes keretbe záró, szintén 9 perc fölötti Deep Cold utolsó moraja is elhallgatott, nem is találtam a megfelelő szavakat a hallottak hű reprezentálására, csupán az az érzés kavargott bennem, hogy ezek eddig vagy szándékosan titkolták, hogy nagyon tudnak, vagy valami oknál fogva ezúttal brutálisan ráéreztek a stílus ízére. Komolyan mondom, hosszú idő nem hallottam ennyire fílinges, vegytiszta melo-death cuccot. Ügyesek a szólók, korrekt a vokál, sőt még az egy helyen elhintett tiszta énekes tűzés is nagyon királyul hat, nem is beszélve a hangulatról, ami amellett, hogy szinte hangfalon keresztül is a skandináv felségterületek valamelyikére repíti a hallgatót, gyönyörű kontrasztot állít a gondtalan vidámság és a szomorúság közt. Nyilván utóbbi van túlsúlyban, amire a két 9 perces óriás persze nagyban rásegít, de a The Distance pl. már majdhogynem azt a jól ismert laza, "semmi nem érdekel" típusú beleszarós érzést kelti, amit általában a paraszt-thrash hordák szoktak nálam előidézni egy zsíros kenyérrel a kezemben.

Érdekes amúgy, hogy azt hiszem, pont egy youtube-os trailer-ben olvastam olyan promóciós szöveget, hogy "adult oriented metal", ehhez képest nekem mocskosul bejött ez a cucc és mély tisztelettel borulok a srácok lábai elé, amiért ekkora ász albumot ütöttek össze. A reklám persze mellékes, lényeg, hogy a The Redshift szürkesége után újra színekben pompázik a csapat, többféle megközelítést is felmutatva a friss munkájukon. Jó szívvel ajánlom a New World Shadows-ot mindenkinek, aki egy igazán hangulatos, giccs-mentes, hamisítatlan skandináv dallamos halál fémre vágyik a rengeteg gyenge kópia tengerében. Május 1-én pedig mindenkinek kötelező a Rotting Christ-al közös pesti fellépésük az ex-Wigwam-ban!

10/9

Habár ez a mostani pötyögés konkrétan az Omnium Gatherum-ra volt kiélezve, azért tennék egy rövid kitekintést a filmes világba is. Ezúttal nem ajánló formájában (ez valószínűleg legközelebb a Forrás c. filmre lesz majd), hanem pusztán egy kis rövid véleményezés képében a januártól az HBO-n itthon is nézhető Boardwalk Empire, illetve ahogy mi hívjuk, a Gengszterkorzóval kapcsolban. Tegnap ugyanis rászántam magam, hogy bepróbálkozzak az első résszel - természetesen még a feliratos verzióban -, de így első szuszra nem tűnt egy nagy durranásnak, bár hozzá kell tennem, álmosság miatt félóra után kinyomtam a történetet, másrészről pedig az HBO azért nem szokott nagyon gagyi szériákat felkarolni, szóval alighanem ennél jobban beindul majd a sztori. Hogy mikor fejezem be az első részt, arról egyelőre lövésem sincs, mindenesetre írok majd róla pár sort, hogy mik voltak a benyomásaim a dologgal kapcsolatban. Bő egy hónapja amúgy már egy Shameless c. sorozatot is tartogatok a gépemen, ami ha minden igaz, ilyen Jóbarátok sémára készített vígjáték, de pillanatnyilag ennél bővebben erről sem tudok nyilatkozni.

Ne feledjétek, szombaton Dalriada lemezbemutató a Diesel-ben, sok remek előzenekarral, érdemes lesz tehát kimenni a Népligethez zúzni egy egészségeset. Addig is hallgassátok bőszen az új O.G. anyagot, búcsúzóul pedig lessétek meg az új DevilDriver klipet a február 22-én kijövő Beast igencsak szakító nyitó dalára:

Következzék most egy "mindenes" bejegyzés, hiszen ahogy legutóbb írtam, elég sok minden összegyűlt a múlthéten. Kezdésként új szavazást raktam ki, hátha a metal téma valamivel jobb (vagy egyáltalán valamilyen) visszhangot eredményez majd, mint a könyves dolog. Az olvasnivalóktól azonban most szem szakadnék el, főleg, hogy múltkor két ajánlót is beígértem - következzenek most ezek elsőként.

A Tündérvilág sorozatba szinte olvasás nélkül, első látásra beleszerettem. A széria első részének számító Veszélyes játék borítója annyira csodálatosra sikeredett, hogy rögtön sikerült vele felkelteni az érdeklődésemet. Maga a tündéres téma elsőre talán kicsit gyerekesnek tűnhet, különösen, hogy belelapozgatva könnyen belefuthatunk olyan szavakba, mint a Nyárleány vagy Jéghercegnő, de igazság szerint annyira jól ki lett találva a történet, hogy kortól függetlenül bárkit képes lehet megragadni a könyv - engem legalábbis sikerült.

Nekirugaszkodva a betű-tengernek, először kapunk egy rövid prológust, ahol Melissa Marr minden előzmény nélkül bedob minket a mélyvízbe, hogy aztán a tényleges kezdéskor értetlenül pislogjunk az események láttán. Utólag persze kiderült, hogy mennyire jó ötlet volt ez. Először ráeszmélünk, hogy mi is történt valójában, majd pár oldalon keresztül úgy tűnik, mintha már tudnánk is előre a befejezést, ami aztán természetesen mégis másképp alakul.

De hogy a sok ködfolt után nagyjából értsétek is miről van itt szó, lássuk a sztori lényegét. Van egy lány, Aislinn, aki (nagymamáját leszámítva) a többi emberrel ellentétben egészen kisgyerekkorától fogva látja a tündéreket, ám erről senkinek nem szólhat és a tündérek sem szerezhetnek tudomást a képességéről. Ekkor érkezik Keenan, a Nyárkirály, aki beleszeret Aislinn-ba, ám a háttérben némi érdek is húzódik, Keenan-nek ugyanis meg kell találja a Nyárkirálynőjét ahhoz, hogy szembeszállhasson a Télkirálynővel, aki történetesen a fiú anyja, Beira. Mivel Aislinn retteg a tündérektől, visszautasítja a fiút, ezzel egyúttal a nyártündérek életét is kockára teszi, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Aislinn sokkal inkább halandó barátjához, Seth-hez vonzódik. Mégsem közülük kerül ki a kulcsfigura, Donia, egy télleány lesz ugyanis az, aki végül döntően befolyásolja majd a bonyodalmak végkimenetelét.

Az én szememben és felfogásomban egyébként ő az igazi érzelmi főszereplője a könyvnek. Azt nem árulnám el előre, hogy miért, de szerintem messze Donia karaktere készteti a legnagyobb együttérzésre az olvasót a bő 300 oldal alatt - legtöbbünk valószínűleg tapasztalt már hasonlót a mindennapi életben is, kisebb-nagyobb fájdalom dózisban, így igazán könnyű azonosulni és átérezni mindazt, amin a tündérlány keresztül megy/ment. Az persze végig érződik, hogy nem kimondottan felnőtteknek szóló írás ez, sőt, a sok szerelmi vívódás és a leírások jellege is sokkal inkább meseszerűbb, mint mondjuk a Cassie Palmer szériában, de valahogy ettől van igazán varázsa az egésznek, hogy ilyen kedvesen visszafogott és szürreális a tálalás. Ja igen, és a Godsmack nevének említése a könyv elején már puszta rokonszenvből is megér egy plusz pontot! :)

Horror jeleneteket és poén áradatot senki ne várjon M.M. ezen kötetében, ellenben ha valaki minden fejben megterhelő dologból keresi a kiutat, a Veszélyes játék a lehető legtökéletesebb választás a kikapcsolódásra - a kisebbeknek pedig szerintem ragyogó esti mese lehet belőle. Magam is kíváncsian várom a folytatást!

10/9.5

Másodikként a - mostmár bátran állíthatom, hogy kedvenc íróm, Karen Chance által kigondolt - Cassandra sorozat első részét, a Megérint a sötétséget mutatnám be röviden. Mondanom sem kell, hogy az Átölel az éjszaka zsenialitása után hatalmasak voltak az elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, és volt is bennem félsz rendesen, hogy "á, az első rész tuti laposabb lesz". És mekkorát tévedtem!

Cassie itt még egy mezei látnokként éli az életét, vagy legalábbis próbálná élni, ha hagynák neki... Az már a harmadik részben is kiderült, hogy enyhén szólva kapós a csaj (elnézve a külsőjét, nincs is ezen mit csodálkozni), de itt már az első oldalon megkapja saját gyászjelentését, méghozzá a másnapi dátummal előrevetítve az aznap este bekövetkezni készülő tragédiát. A mi kis leendő Pythia-ánkat épp Tony szeretné megöletni, amiért Cassie egész ott töltött gyerekkora után elszökött az udvarából. A dolog szépsége, hogy Cassie pedig Tony szívét döfné át örömmel, amiért anno megölette a szüleit, hogy aztán egyedüliként használhassa jövőbelátó képességeit. Hamarosan kiderül azonban, hogy a "mindenki mindenki ellen" c. játék már többször szól egy személyes leszámolásnál. A észak-amerikai vámpírók szenátusát ugyanis komoly veszély fenyegeti, egy orosz nagymenő vámpír mester, bizonyos Raszputyin tünteti el sorban a szenátus tagjait, míg végül egyetlen lépésre kerül attól, hogy uralma alá hajtsa az észak-amerikai szövetséget is. Az egyetlen aki megállíthatja a folyamatot, az egyre inkább Pythia-i hatalomra szert tevő Cassie, akit viszont mind a Szenátus, mind a mágusokat magába foglaló Kör, illetve küldöttjük Pritkin, mind az árulók magukénak akarnak.

Ez persze csak a történet gerince, időközben rengeteg más mellékes és összefüggő cselekmény van jelen, mindez a már megszokott részletességgel bemutatva. A szereplőket tekintve természetesen vannak új, pontosabban a harmadik kötethez viszonyítva régi arcok is. A vámpír mester Mircea már itt is hatalmas figura, egyszerűen képtelen vagyok betelni karaktere sajátosságaival, egyszerűen imádom minden szavát és mozdulatát! A leírások ezúttal egyébként több helyen is keményebbek, brutálisabbak, valódi hororrisztikus légkört teremtve ezáltal, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban oldásnak a humor is olyan fantasztikusan eltalált, hogy a történet átgondoltsága és komolysága ellenére is képes vagyok hosszú perceken át mosolyogni bizonyos jeleneteken. Az pedig hatalmas pozitívum, hogy nincs keverve a kettő. Ahol ütős a sztori, ott feszültség van kegyetlenül, amikor viszont fellélegezhetünk, záporoznak a megdöbbentő természetességgel előadott jobbnál-jobb poénok. Ezt most próbálnám, néhány konkrét példával is érzékeltetni.

Előfordult pl. hogy egy spontán helyi harc kialakulása után egy halott feje igen komoly megpróbáltatásokon ment keresztül. Előbb egy, a Cassie védelmezésére utasított gólem nézte focilabdának a maradványt, majd miután a fej a Szenátus asztalán landolt, a tagok udvariasan kínálgatták egymásnak, feltételezem esetleges nassolás céljából. De társalogtak itt már nimfomán zsugorított fejjel is, az pedig különösen széles mosolyt csalt az arcomra, mikor Cassie Louis-César egyik emberének tudatába bújva közölte a test mesterével (azaz L-C.-vel), hogy "fogd már be a pofádat", ami érthető módon "csöppet" váratlanul érte a teljhatalmú vámpírt. Szerettem még, mikor Pritkin kívülálló mágus gyanánt egy vámpír-reggeli közepén találta magát, ahol a vérszívók épp élő áldozatokból lakmároztak, mialatt Cassie nem zavartatva magát a látványtól kétpofára zabálta a palacsintát és egyebeket. Az a tökéletesen időzítet, őszinte megdöbbenéssel bebökött "Magát egyáltalán nem zavarja?" mondat egyszerűen zseniális volt. Hősnőnk válasz gyanánt mindenesetre megkérdezte a mágust, hogy megeszi-e még az elé tolt ételt, mert ha nem, ő szíves-örömest bevállalja azt is. Utolsóként pedig inkább meglepő, semmint vicces jelenetet emelnék ki, ahol épp a szeretkezést sikerült olyan aprólékosan, részletekben bemutatni, hogy már pusztán az olvasástól is zavarba jöttem tőle. A szex amúgy itt is meghatározó szerepet tölt be a történet végkimenetélt illetően, akárcsak az Átölel az éjszakában, ám itt mindenféle geis nélkül is sikerül felforrosítani a hangulatot, még jobban is, mint legutóbb.

Nem okozott tehát csalódást a Megérint a sötétség, sőt, ha lehet, minden várakozásomat felülmúlta, egyben bebizonyítva ezzel, hogy Karen Chance (és a magyar fordító) nagyon tudnak valamit erről a műfajról. Közben egyébként már neki is estem a második résznek, azt pedig tűkön ülve várom, hogy az atomjó borítóval külföldön már kiadott Curse The Dawn itthon is megjelenjen, lehetőleg hasonlóan magas fordítási színvonalon. Imádlak, Cassandra Palmer!

10/10

Mielőtt átvágtatnánk film frontra, az olvasnivalókhoz még annyit röviden, hogy ma beszereztem a februári Hammer magazint, gyakorlatilag csak a Dalriada interjú kedvéért, mert amúgy nagyon lapos az ehavi szám. Ott mondjuk vannak érdekességek, de őket leszámítva nagyon dallam-orientált a mostani szám. Ami a hozzám hasonló ízlésű metalosoknak még érdekes lehet, az az Arch Enemy és Melechesh rövid hírek, esetleg a Korpi inti, a szokásos lemezajánlók, valamint a mutatós Dimmu poszter. A 2010-es Top bisz-baszok viszont botrányosak, (egy-két jóindulatú kivételtől eltekintve) mind a szerkesztők, mind az olvasók körében, továbbá az Artas lemez kritikájától sem voltam túlzottan elragadtatva. Egyszóval sokmindenről nem marad le az ember, ha választanom kéne, akkor továbbra is inkább a Nordic Vision.

És akkor a filmek. A napokban végre szakítottam időt az Antikrisztusra, amihez az ajánlásokból és a címéből adódóan egy elég nívós filmre számítottam. Persze azt azért előre lehetett sejteni, hogy nem az a nagy, látványos, teátrális "sátánkodás" lesz a vezérfonal, de ennél azért valamivel - mi is rá a jó szó? - intenzív(ebben megterhelő) dologra számítottam.

A prológust elnézve akkor még nem sejtettem, hogy a szexjeleneteket nem hogy nem fogják elaprózni, de minthacsak a tenger hullámait bámulnám a parton, olyan menetrendszerint jöttek a következő, a következő és az azutáni "löketek". Ezt már csak azért sem tudtam nagyon mire vélni, mert úgy vettem észre, hogy a cselekmény szempontjából édesmindegy volt, hogy hányszor fekszik össze a pár. A 18-as korhatárt igazából szerintem csak emiatt lehetett ráhúzni a filmre, mert egyébként semmi különösebben rémisztő, vagy undorító dolog nem történik (leszámítva a vagdosást), ráadásul a várt pszichés terror sem akart igazán beütni, még a legdrámaibbnak szánt pillanatokban sem. Minden szépen, békésen csordogál, mint a hegyi patak, mialatt bő másfél órában végignézhetjük, hogy gyerekük halála miatt, hogyan teszi tönkre magát az anya, és általa férje, akire amúgy első blikkre kapásból rávágtam volna, hogy Al Pacino, de mint kiderült, kevertem valakivel és Willem Dafoe az úriember neve.

A rendező becsületére legyen mondva, hogy a festői szépségű környezet nagyon eltalált, ez meg is dobja picit az összképet, különösen a vége felé, amikor már tettlegességig fajul a nő elmebaja. Másik mentő öv, hogy eredetileg ugye művészfilmről beszélünk, ami nem éppen a kommersz felfogású filmek kategóriájába tartozik, és ilyen szempontból végsősoron meg is állja a helyét az alkotás - könnyen lehet azonban, hogy a filmek ezen válfaját nem nekem találták ki, noha alapjáraton nem esnek messze az ízlésemtől a lassan hömpölygő, elmerülős, gondolkodósabb filmek.

A cselekményhez még egy gondolat erejéig visszatérve, érdekes volt látni, ahogy a terapeuta férj szinte ugyanazokat a módszereket alkalmazta feleségén, melyeket egy hasonló "kezelés" keretein belül nekem is volt már alkalmam személyesen megtapasztalni. Az pedig még érdekesebb (vagy inkább elkeserítő), hogy szemlátomást ő sem jutott többre vele, mint az én "orvosom". De erre szoktam azt mondani, hogy ez azon segít, aki tud hinni benne. Szóval összegezve a látottakat, nem hagyott túlságosan mély nyomot az Antikrisztus. Valahol értem én, hogy mit akartak (volna) ezzel kifejezni, de az is lehet, hogy én ehhez szimplán kevés vagyok, nem tudom. Furcsa 100 perc ez, döntsön róla mindenki saját belátása szerint...

10/6

Másik választottam tegnapra a Salt ügynök lett, gondoltam az Utazó sikere után szándékosan bepróbálkozok egy másik Angelina Jolie filmmel, hátha. És igen, győzelem, úgyfest egy jó alakítás már egész másképp állok hozzá a színészekhez, így mostanra sikerült kezdeti (ismeretlen forrásból eredő) utálatomat teljes mértékben levetkőzni.

Nagyon egyébként ez sem hatott meg, bár az akciók látványosak voltak, Angie jól játszott, egy kis alacsony faktorú csavar is bekerült, igazából tehát nem volt ezzel komoly probléma. Viszont ha az Antikrisztusnál panaszkodtam a vontatottságra, akkor itt ennek ellenkezőjét is szóvá kell tennem, mert bár szeretem, ha nem ül le egy film, azért a folyamatos rohanás, menekülés, lövöldözés, ide ugrok-oda ugrok és még túlélem és hűha, az úgy azért már sok. Gyakorlatilag az ágy mellé gondosan bekészített almáspitémet nem tudtam ráérősen elnyammogni, mert mindig figyelni kellett, éppen melyik kamion tetejéről fog lezúgni az aszfaltra a hölgyemény.

A sztori abszolút nem bonyolult, szegény oroszoknak mindig csak a gonosz, világuralomra törő pszichopata jelzők jutnak, így most is bele kell törődnünk, hogy pont ők készülnek leigázni a világot, természetesen az Egyesült Államokon keresztül, akik makulátlan tisztelettel, alázattal és hazaszeretettel védik országukat... De azért nem mindenki. Evelyn Salt (A.J.) pl. afféle időzített bombaként robban egy orosz küldönc utasítására, innentől kezdve pedig máris kezdetét veszi a végeláthatatlan akciók sora. A ki-kicsoda és mit akar rész megbolygatása mondjuk ügyes húzás volt, ezt értékeltem is, legalább volt valami "megdöbbeni való" a golyózápor közepette, bár sok időt erre sem kapunk kiélvezni.

Azt el tudom képzelni, hogy moziban nagyot ütött ez a film, döngő hangszórokkal szélesvásznon, és tulajdonképpen nincs is ezzel semmi probléma, egyszerűen nem az én stílusom. Egyszer mindenesetre jó volt, unalmas estéken jobb híján bőven nézhető.

10/7

Végül néhány zenei újdonsággal/helyzetjelentéssel zárnám ezt a maratoni hosszúságú vegyes bejegyzést. Csak pár mondatban:

Akik bírják a hörgő/üvöltő/károgó csajos metal cuccokat és a stoner fíling sem áll messze tőlük, mindenképpen próbálkozzanak be a My Ruin nevű bandával. Van pár nagyon eltalált számuk és a tavaly megjelent Ghosts And Good Stories c. anyaguk összességében is egy nagyon kellemes hallgatnivaló, elsősorban Tairrie hangjának köszönhetően.

Azonban még őke is überelni a francia Eths, ahol szintén a beteg női vokálé a főszerep, de Candice-t már bizonyára sokan ismeritek a Kells La Sphére klipjéből. Róluk egyelőre ennyit, velük lesz majd külön bejegyzés.

Az Arafel új anyagába eddig még csak pillanatok erejéig kaptam bele, de úgy tűnik, az Equilibrium után Helge Stang itt is megtalálta a helyét és új bandájában sem fog csalódást okozni a márciusi Paganfest-es mókán.

A várva-várt új Sirenia lemezbe is volt szerencsém belehallgatni a hétvégén. A The Enigma Of Life így első benyomásra hatalmas csalódásnak tűnik, de még nem ítélkezek, a napokban majd végighallgatom rendesen.

Végül pedig gyűjtem magamnak egy csinos kis pakkot az elvont, ilyen-olyan hatásokkal tűzdelt black metal bandák anyagaiból. A talán leginkább "blackgaze"-ként aposztrofálható stílusban (shoegaze és black ugye) tudom ajánlani az Amesoeurs-ot, a Hypomanie-t, az In My Shiver-t és a Lifelover-t. Ez utóbbi már inkább a reszelős kategória, a többivel viszont érdemes vigyázni, tapasztalatból mondom, hogy rosszabb napokon a kellemes önpusztításon túl is képes súlyos depresszióba taszítani az embert - bár végülis, ezt a stílust éppen erre találták ki, nemigaz?

(Ráadásként halkan megsúgom, hogy a remegve várt 2011-es albumok közül néhányat már érdemes keresgélni a rapidsörön.)

Ennyit mára, remélhetőleg a posztban mindenki megtalálja majd a kedvére való témát. Legközelebb vagy Off-metal ajánlóval, vagy a Candice és Virg-nek szentelt bejegyzésben jövök, természetesen Dalriada koncertelőzetessel. Ígéret.

Most, hogy remélhetőleg korrektül sikerült beszámolnom a múlt hétvégi eseményekről, evezzünk megint egy kicsit más vízekre. Az elmúlt napok leforgása alatt már megérkezett az utánpótlás a tartalmat illetően, illetve vannak még régről félretett mondókáim is, amiket úgy terveztem, majd egy esetleges uborkaszezonban posztolgatok. Egyelőre azonban bőven van miből válogatni: könyvek terén az Átölel az éjszaka óta már végeztem a sorozat első részével, továbbá a Tündérvilág széria első kötetét is kiolvastam, így ezekről mindenképpen lesz majd egy-egy ajánló a napokban, ezen kívül pedig visszatérnek a film kritikák is, méghozzá most rögtön, mára ugyanis két aktuális mozi filmet hoztam bemutatásra.

Mielőtt belekezdenék, a bloggal kapcsolatban még annyit röviden, hogy a könyves rovat ötletét egyelőre jegelem, mivel a kihelyezett szavazásra egy árva voks nem érkezett, feltételezem tehát, nem különösebben hozott lázba senkit az ötlet. Helyette van viszont a "külföldi koncertek" rész, ahová a jövőben majd az Artas bulihoz hasonlóan, részletekben írom meg a határontúli tapasztalatokat zenéről, utazásról és minden egyébről ami közbejön. A szavazást azért dísznek kint hagyom, néha valaki jófejségből bökhetne egyet a lehetséges opciók valamelyikére, hogy mégse álljon ott az eredmény annyira kopaszon.

És akkor mozizzunk... Ahogy általában lenni szokott, haladjunk most is a keményebbtől a lazáig, így kezdeném a Rohanással. Dwayne "The Rock" Johnson neve hallatán akár látatlanban el is könyvelhetnénk a dolgot egy középszerű családi filmnek, hisz mindnyájunk kedvenc ex-pankrátora előszeretettel adta nevét ilyen jellegű filmekhez, elég csak a Boszorkány-hegyre, vagy a Fogtündérre gondolni. Most azonban végre személyiségéhez méltó szerepet kapott, itt ugyanis a nemes egyszerűséggel sofőrnek nevezett pasas karakterében kívül-belül megmutathat magából mindent a nagyvilágnak.

A sztori gerince, hogy a Dwayne által alakított fickó, miután kiszabadul a sittről, testvére gyilkosát és közreműködőit kezdi egyenként kiírtani. A bosszúvágytól fűtött "sofőrt" azonban üldözni kezdi egy profi bérgyilkos, aki kihívást keresve ezúttal igencsak emberére akadt. Akció filmről lévén szó, a történet komplexitása ennyiben ki is merül, kezdetben voltak is emiatt fenntartásaim a filmmel kapcsolatban, ám útközben azért kiderült, hogy annál többről van itt szó mint, hogy járom az utcát és trappistát csinálok a búrádból a berettámmal. Eleinte még minden elég sablonosnak tűnik: kigyúrt izomállatok, dögös verdák és pörgős cselekmény, szóval olyan tipikusan pasis megközelítésben van tálalva minden. Ám ahogy halad előre a történet, úgy lesz egyre hatásosabb ezek alkalmazása, amit a számos jól eltalált képi megvalósítással még tovább sikerült fokozni, olyannyira, hogy az utolsó félóra már lórugás szinten megemeli a színvonalat. Nem olyan primitív tehát a film, mint amilyennek tetteti magát.

A célközönségből adódóan a másik nem viszont elég csekély ellátásban részesül. Poénokat nagyítóval sem találni, a mellékes szerelmi szál pedig szinte csak azért van jelen, hogy érzékeltesse, mennyire macsó a Jake Gyllenhaal klón bérgyilkos szépfiú (Oliver Jackson-Cohen). Az egyetlen valamirevaló érzelmet Dwayne oldaláról kapjuk, aki bátyja halálára gondolván rendre elérzékenyül, bár véleményem szerint ez sem annyira eltalált - annyira unalmas már, hogy a nagymenő, kigyúrt hústornyokat mindig a drága mami vagy a család egyéb tagja tartja sakkban, miközben egy öreg bácsi agyát meg szemrebbenés nélkül szétloccsantja a saját otthonában. Szóval ilyen téren lehetett volna még finomítani. Másik nagy negatívum számomra a zene volt. Fel nem foghatom, hogy egy ilyen tökös filmhez miért kell ennyire tutyi-mutyi soundtrack-et összeállítani. Az elején, a szabaduláskor pl. egyenesen nevetségesnek tartottam, hogy a nagy menőzés közben valami háttérzenének is jellegtelen dalt nyomattak, ahelyett, hogy betoltak volna alá mondjuk egy húzós Godsmack nótát, vagy valami hasonlót. Tényleg ennyire félnének a készítők a közízléstől? Meglehet. Mindenesetre ez nagy érvágás volt, és nem csak azért mondom, mert alapvetően metalos beállítottságú vagyok. Dögös filmhez dögös zenét várok el, nem ilyen pöcsölős baromságot.

Az említett hiányosságoktól eltekintve viszont részemről így is messze várakozáson felül teljesített a Rohanás. Megvan benne a csavar (nem is egy), van stílusa az egésznek és a hangokat leszámítva nagyon profin össze lett rakva a cucc. Az akció jeleneteknek hála, igazi mozis film született, otthon ez nem ugyanaz, hacsak nem rendelkezünk házimozival felszerelt 1 m átmérőjű plazmatévével. Hímeknek erősen ajánlott néznivaló!

10/9

Feliratos előzetes:

A Dilemma már egészen más tészta. Itt noha többen is pedzegették a pasi-vígjáték jelzőt, én valahogy egyiket sem véltem felfedezni a teremben töltött majd' 2 óra alatt. Bizonyára bennem van a hiba, de (sajnos részben magánéleti dolgaimból kifolyólag) a megcsalásos témakört a magam részéről annyira nem találtam poénosnak. Történik ugyanis, hogy van két jóbarát, közülük Ronny (Vince Vaughn), aki épp leánykérésre készül, váratlanul rajtakapja Nick (Kevin James) feleségét, Geneva-t (Winona Ryder), amint megcsalja férjét egy botanikus kertben. Ronny aztán nem tudja eldönteni, hogy szóljon-e barátjának a történtekről, mivel a férfi páros épp egy nagy volumenű üzletet készül nyélbeütni a Chrysler-rel, ami miatt Nick éjjel-nappal egy kocsin dolgozik.

Geneva félrelépése után, a Ronny által sokáig példaképnek tekintett házaspárról kiderül, hogy egyikük sem teljesen őszinte a másikkal, ez pedig méginkább megnehezíti Ronny dolgát a kis titkával kapcsolatban. A dilemma közben persze akadnak mókásabb jelenetek és pár jobban eltalált poén, de nem mondanám, hogy könnyesre röhögtem magamat a székemben. A színészi teljesítményekre azonban nem lehet panasz, a két srác mellett kedveseik is jól asszisztálnak a történethez, Winona pl. tökéletesen hozza a szerető feleség és a gonosz hárpia szerepét egyaránt.

Más egyebet nem igazán tudnék hozzáfűzni a látottakhoz. Jó-jó, de igazából semmi különösről nem marad az, aki kihagyja ezt a filmet. Otthonra mindenesetre egynek elmegy, ha épp nincs semmi dolgunk egy fárasztó nap után.

10/7

Trailer:

Negyedik, egyben utolsó beszámoló részletben ismét kicsit elkanyarodnék a koncert eseményeitől, helyette viszont megpróbálok átadni egy s mást a kulisszák mögül.

Mint korábban írtam, a keménymag és Artas-ék voltak olyan jó arcok, hogy meghívtak magukhoz éjszakára, mialatt persze előre sejthetően minden volt, csak alvás nem. De egyelőre vissza a Szene-be, hisz koncert után még a többiekkel egyetemben életet kellett lehelnem magamba a példátlan zúzda után, így regenerálódás gyanánt egy körben letelepedtünk a földre néhány pohár sör társaságában. Az idillt végül egy szénné varrt szekus szakította félbe úgy egy óra semmibe bámulás után. A klub előtt megejtettünk egy gyors egyeztetést a bandával, hogy hol találkozzunk a környéken, majd a kíméletlen fagyban bevágtuk magunkat a közelben parkoló furgonba, ahol a srácok már felettébb rutinos módon előre be is készítették a meleg pokrócokat és némi elemózsiát. Ez idő alatt Hannes-ék még a cuccaikat pakolászták, miközben mi nomád módon "megvacsoráztunk" a kocsiban egy kis éjszakai gyengéd romantikát árasztó Kataklysm album kíséretében. Végül előkerült Ismahil, tudatta velünk, hogy minden oké, így el is indulhattunk a próbaterem felé. Úgy saccra 20 percnyi útra lehetett a Hauffgasse-től, méghozzá a város egy eldugottabb, dombos környékén, ami miatt kishíján nagyon megszívtuk, az egykor szebb napokat látott négykerekűnk ugyanis enyhén szólva tiltakozott a jeges lejtőn való felmenetel ellen. Kín-keservvel végül sikerült felküzdeni magunkat, a kocsiból kiszállva aztán amint megpillantottam a helyet, meglepettségemben köpni-nyelni nem tudtam.

Egy csodaszép, modern családi ház volt ugyanis a zenekar barlangja, legalábbis annak pincéje, ahová belépve nagyjából olyan érzés fogott el, mikor valaki egy híres csatamezőre lépve szinte saját bőrén érzi az egykori harc csattogó kardjait. Ahogy így belegondoltam, hogy itt állok azon a (szent) helyen, ahol az egyik kedvenc bandám megalkotta két elképesztő nagylemezét, ahol a Riotology-s promó fotók készültek és ahol hétről hétre összegyűlnek próbálni, egyszerűen ledermedtem a csodától. Míg a srácok hordták be a felszerelésüket, felnéztem az emeletre is, ahol vélhetően a csapat egy jóbarátja a szívélyes "willkommen" kiáltás után rögvest a hűtőszekrényhez invitált, hogy aztán üdvözletét tettekben is kifejezve a kezembe nyomjon egy doboz sört. Kis idő elteltével, miután mindenki becuccolta a holmiját és betárazta kellő alkohol adagját, levonultunk a szentélybe megvitatni a "világ nagy dolgait".

Az ajtóra hatalmas Artas logó volt fehér spray-el felfújva, belépve aztán épp Sahid ágyán telepedtem le, közvetlenül a párnán heverő gyönyörű gitárja mellé. Csekély német tudásom birtokában sajnos a társaság fő témáiba nem igazán tudtam aktívan részt venni, szavakat ugyan elcsíptem belőle, de összefüggő német szöveget, főleg hallásból megértenem a reménytelen kategóriába tartozik. Azonban így is volt kivel társalognom, lévén angolul mindez továbbra sem okoz problémát, így többek között Sahid-al, a merch pultos sráccal és egy számomra tök ismeretlen arccal is nagyon közvetlenül eldumálgattunk. Szóbakerültek persze a bandával kapcsolatos dolgok is, mint pl. a Staub & Schatten-ről Artas-ra való névváltoztatás, melynek oka, mint kiderült, a nácizmus vádjának felvetése volt - ugye ha rövidítünk, akkor az SS monogramot kapjuk -, ezért döntöttek végülis a váltás mellett. A szövegek terén a németül írodott Rassenhass után kérdezősködtem még, a válaszból pedig kiderült, hogy a dal fő témája a rasszizmus, illetve annak elítélése. Mindeközben valaki volt oly leleményes, és kerített valahonnan egy üveg vodkát, amit egymás kezébe körbeadva szűk 10 perc alatt be is nyakaltunk. Sahid ezalatt magára vállalta a "metal dj" szerepét: a hangszórókból felválta dübörögtek a jobbnál-jobb zenék, többek közt egy kis Lamb Of God és Dark Fortress adott hibátlan aláfestést a jóízű beszélgetésekhez. Hajnali 5 felé aztán akartunktól függetlenül elnyomott minket az álom, akkor perpillanat elképzelésem sem volt róla, hogy fogom elérni a 7 órás vonatomat, de ki törődik ilyen részletkérdésekkel egy átbulizott éjszaka után az Artas próbatermében?

6 óra tájt aztán arra ébredtem, hogy a velem szemben félálomban kókadozó szőke srác próbál emberibb pózba taszigálni az ágyon, mire gitárosunk is felriadt a számítógép asztal alól, enyhén megdöbbent ábrázattal az arcán. Miután mindnyájan kicsit magunkhoz tértünk, Sahid felajánlotta, hogy kivisz kocsival a Westbahnhof állomásra, én persze nem győztem hálálkodni, bár felmerült bennem a kérdés, hogy az éjszaka során elfogyasztott mértéktelen alkohol hatása alatt mennyire lenne tanácsos autóba ülnie, de végülis nem volt belőle gond. Eközben én elég durva másnapossággal küszködve kitámolyogtam az előszobába, ahol megnyugtatásképp megbizonyosodtam róla, hogy nem csak én ittam kicsit többet a kelleténél. A srác, akivel a Szene jegypénztáránál találkoztam, látván, hogy épp veszem a kabátomat először megérdeklődte, hogy mégis mi a jó anyámat csinálok a bejáratban ácsorogva reggel 6-kor, majd miután megemlítettem neki a 7-kor induló vonatomat, félig önszántából, félig minden bizonnyal a vodka hatására a nyakamba borult érzelgős búcsút venni a nagy utazás előtt.

Vendégszeretetben nem volt tehát hiány, ritka emlékezetes éjszaka volt az aznapi, még ha a piálásnak köszönhetően néhány részlet el is homályosult bennem mire magamhoz tértem, ami meg kell mondjam, elég nehezen akart összejönni. A hazaúton kishíján elfelejtettem átszállni a keletibe tartó vonatra, a peron mellett várakozva pedig próbáltam nem beesni a sínek közé, ám miután Mosonmagyaróvár környékén felébredtem a pesti járaton, már valamivel használhatóbb állapotban éreztem magamat, így végül sikerült hulla fáradtan ugyan, de legalább egyben hazaérnem ezután a felettébb eseménydús szombati állatkodás után.

Ezt a szépséget pedig a lemez mellé szerváltam, hátán a The Day The Books Will Burn Again refrénjével, azaz: "We will rewrite the books with blood", plusz egy vöröslő Artas aláírással az idézet alatt.