Tegnap voltaképp pont a lényegnél szakítottam félbe az írást, szóval az előzmények után ma végre a metalos oldalról is szólnék pár szót.
Amint a Szene-hez értem, legnagyobb meglepetésemre nyitva volt a bejárat, úgy tűnik, a múltkori látogatásom óta sikerült valami emberséget fecskendezni a személyzetbe, akik kivételesen nem hagyták kint fagyoskodni a korán érkezőket. Na nem mintha bő egy órával a kihirdetett nyitás előtt olyan sokan lettünk volna, rajtam kívül csak a helyi keménymagnak megfelelő, Artas-ék haverjai trécseltek a jegypénztárnál, akik mihelyst tudomást szereztek róla, hogy Magyarországról jöttem el idáig, hogy újra lássam Hannes-ékat, máris a lehető legnagyobb vendégszeretetben részesítettek, a szó szoros értelmében, hisz miután felvázoltam nekik a decemberben a pályaudvaron eltöltött éjszakámat, kapásból felajánlották, hogy koncert után tartsak velük és a bandával bulizni a próbatermükbe. Én persze egy percig se kérettem magam, bár túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen - mégis az volt, de erről később.
Gyakorlatilag tehát abban a percben, hogy betettem a lábamat a Szene-be, már öt újdonsült osztrák haverommal tárgyaltuk meg a (metal) világ dolgait, majd öt percre rá előkerült Sahid is, aki a srácokhoz hasonlóan örömteli megdöbbenéssel fogadta lelkesedésemet. A rövid beszélgetés során a tavalyi hazai Metalfest-es emlékek felidézése mellett természetesen nem bírtam megállni, hogy ne kérdezősködjek a setlist-el kapcsolatban. Válaszként több kedvencem címe is elhangzott, és noha a From Dirt We'll Rise és a The Butcher's Guilt továbbra sincs a listán, már előre látszott, hogy itt bizony brutális gyilkolás lesz főműsoridőben.
Negyed kilenc tájékán aztán végre a terembe vezető kapuk is megnyíltak a nép előtt, bár őszintén szólva nem is bántam, hogy az előtérben még várakozni kellett egy kicsit, mert így kényelmesen volt időm szemrevételezni a merch pultot, megvenni eredetiben a Riotology-t és a ruhatár biztonságába helyezni a pakkomat. Az első sortól persze ezúttal sem tágítottam, bár fontolgattam, hogy Artas-on majd belevetem magam egy jóízű pogóba vagy wall of death-be, ha már ilyen komfortosan alakult, hogy nem kell árgus szemekkel őriznem a táskámat.
A négy osztrák csapat közül a meglehetősen fiatal Bled Dry mászott először az emelvényre, kiknek tagjait ekkor már látomásból felismertem a kinti tömegből. A bandák egyébként sem csináltak nagy ügyet a jelenlétükből, kis túlzással boldog-boldogtalan ki-be járkált a backstage előterében, így szinte mindenkivel szabadon lehetett csevegni az ismerősök gyűrűjében. A Bled Dry-ra visszatérve, sajnos azt kell mondjam, hogy számomra nem tett túl jó benyomást a horda, amiben nagyban közrejátszott, hogy deathcore-ban nyomulnak, amitől köztudottan ösztönből okádni tudnék. Ennek ellenére annyira nem volt vészesen irritáló a produkció, még az elfagyott nyakamat is sikerült újra rendeltetésszerű működésbe hozni, de őszintén szólva nem kerülgetett a sírás, mikor fél óra után elköszöntek a bécsi publikumtól. Az esetleges érdeklődőktől elnézést kérek, de még csak videóra sem méltattam a csapatot, így kivételesen be kell érnetek a véleményemmel, "díszí" harcosoknak meg még mindig ott a myspace, bár kétlem, hogy sok ilyen akadna az olvasók közt. Lapozzunk.
Az akkor még számomra szintén ismeretlen Sole Method viszont már rendesen feltüzelte a hangulatomat. Egy dal után már habzó szájjal vártam a folytatást, hatásos belépővel jöttek és tarolták tehát a fiúk. 
Zenéjük stílusmeghatározásaként talán a groove lenne a leginkább helytálló jelző, de maradjunk annyiban, hogy nagyon tökös volt minden egyes eldobolt és kipengetett hang, amelyre (a némely szögből kísértetiesen Dani Filth-re hasonlító) Peter Fritz hörgős-üvöltözős átmenete tökéletesen tette fel a koronát. 10 perc után már a tenyeréből etetett a banda, nekem legalábbis mocskosul bejött ez a death/thrash hatásokat is felmutató, egy aggresszívebb Neck Sprain-nek is beillő gleisdorfi bomba. Húzós volt és intenzív, dallamas és kemény, pőre és komplex egyszerre - plusz egy fan, gondoltam magamban a csapat szemszögéből nézve. A Bled Dry színtelen-szagtalan szürke semmije után tehát nagyon durván odabaszott a folytatás, az a gondolat pedig már akkor ott megfogalmazódott bennem, hogy jó eséllyel őket sem most láttam utóljára élőben. Cserébe a korábbi mulasztásomért, róluk két videót is készítettem, érdemes meglesni őket. Ismeret(len)ségükből kifolyólag lemezeikhez csak legális úton lehet hozzájutni, így már fontolgatom is, hogy az .jpg)
év fekete napjának, azaz Valentin-nap alkalmából, vígaszdíj gyanánt meg is lepem magamat a The Way Of The Descent c. tavalyi albumukkal. Egyetlen aggályom, hogy ide ér-e időben, máskülönben megint kénytelen leszek rögtönzött nagybevásárlást tartani valamelyik pláza üzlethegyeiben...
0
