Kicsit megkésve bár, de következzen most az Epica után a vasárnapi Turisas koncert felidézése is. Bizonyára ezzel a bevezető mondattal már le is buktattam magamat, hogy jelenlétem apropója a finn folk metalos csapat volt a tulajdonképpeni főzenekar, a Die Apokalyptischen Reiter helyett. Két okból kifolyólag is kötelező dátum volt a naptáramban április 3-a: egyfelől mert a 2009-es, fantasztikus hangulatú Szigetes fellépésük után óriási bűntudat volt bennem, amiért elmulasztottam az az év februári koncertjüket, amikoris a Dragonforce főzenekari státusza miatt mondtam le – utólagos nagy bánatomra – a mókáról, másrészről pedig nálam annyira betalált a horda Stand Up And Fight c. vadiúj lemeze, hogy egyszerűen muszáj volt megcsodálnom ezeket az epikus tételeket tűzközelben is.
De mielőtt részletesebben belefeledkeznék a finnek fényezésébe, essen pár szó az időközben kettőre duzzadt előzenekarok teljesítményéről is. Nos, az első társaságról valóban csak egy-egy kurta szót pötyögnék ide. Eleve nem tudtam hova tenni, hogy mikor besétáltam a terembe még minden szanaszét és (mindenféle túlzás nélkül) gyakorlatilag romokban hevert a színpadon. A hangulat is feszült volt az írtózatos fejetlenség és összevisszaság miatt, szóval számomra nem keltett túl jó benyomást a „névtelen” magyar brancs, noha a zenéjük egyébként abszolút a hallgatható kategóriába tartozik, mégsem tudtam őket igazán komolyan venni, amire az eltúlzott fantasy szövegek és a minden bizonnyal a zenekar ismerőseiből álló feltűnően lelkes közönség még pluszban rátett egy lapáttal. Fotó és videó róluk nincs, az égvilágon semmit nem veszített az, aki kihagyta ezt a kis prológust. Példának erejéért, a Leecher messze jobban tudott élni pénteken a lehetőséggel.
Ezt követően aztán jött a „rendes” nyitás, méghozzá a germán Akrea egészen mesebeli fílingű, afféle – képtelen vagyok jobban definiálni – vidám favágó metal-jának tolmácsolásában. Hallottam én már a srácokról korábban, valami halványan dereng is, hogy hallgattam őket futólag, így nagyjából képben voltam a zenéjükkel, arra viszont nem számítottam, hogy ennyire tetszeni fog majd a show. Egyszerűen kurva jó volt. Pörgős témák, folkos-pogány beütésű életteli dallamvezetésekkel egy kitűnő formáció által előadva, akik legalább annyira boldognak és erőteljesnek tűntek, mint amilyen dallamokat előcsaltak hangszereikből. Mindehhez a német anyanyelvűség remekül asszisztált, akárcsak frontemberük, Sebi, akit lelki szemeim előtt szinte már láttam egy láncfűrésszel a kezében, a piros kockás dzsekijében bandukolni az erdő felé, miközben éppen valamelyik Akrea dal szövegét morogja a néha már thrash-es beütésű aláfestést hallva a fejében. Komolyan mondom, mocskosul bejött ez a zene, és bár érthető okokból nagyon vártam már a folytatást, mégis azt kívántam, bár eltolnának még néhány számot. Az idejük persze nem volt túl bőre eresztve, nekem azonban van egy olyan erős sejtésem, hogy meglesznek ők még nekem valahol élőben, ahogy bizonyára a nagyközönség sem utoljára hallotta a nevüket, hiszen az egyéb pogány népség mellett, többek közt a Moonsorrow-t is szárnyai alatt tudó Drakkar Records alighanem tesz majd róla, hogy sokan megismerjék a zenéjüket – megsúgom, érdemes is.
Turisas-ék esetén az ominózus Szigetes fellépésük óta tűkön ülve vártam, hogy betartsák az ígéretüket, és a soron következő nagylemez elkészítése után visszatérjenek hazánkba. 
A finnek pedig tartották is a szavukat és lám, néhány héttel a SUAF megjelenése után meglátogattak minket. Tagadhatatlanul szívfájdalom volt persze, hogy ezúttal sem headliner-ként tették mindezt, és csupán egy másik banda árnyékaként lehettek itt köztünk, ez azonban aligha rajtuk múlt, meg egyébként is, örüljünk, hogy itt vannak. A műsort a The Varangian Way album emelkedett nyitó nótájával, az együtt éneklős To Holmgrad And Beyond-al nyitották, majd a One More személyében a Battle Metal-ról is kaptunk emlékeztetőt, aztán jöttek a várva-várt friss szerzemények. Nagy bánatomra sajnos kimaradt a programból a Take The Day!, ami szerintem magasan a lemez legjobb tétele, és a koncert-szagú Fear The Fear sem fért fel a setlist-re, volt viszont a The March Of The Varangian Guard, a szintén hatalmas címadó, és a The Great Escape, ez után viszont kicsit morcos voltam, amiért (az amúgy imádott) Rasputin feldolgozás együtt dalolós közönségszórakoztatása rengeteg időt elvett a tényleges zenélésből. 
Szigeten még belefért és mókás volt, ahogy a két részre osztott tömeg és kinevezett vezetőik hergelték egymást, ilyen relatíve rövid performansz esetén viszont jobban díjaztam volna plusz két nótát a játék helyett. A Take The Day!, az In The Court Of Jarisleif vagy a Sahti-Waari nagyon kellett volna még ehhez a csomaghoz, hogy azt mondhassam: igen, így kell kinéznie egy igazi Turisas koncertnek. Persze így is bőven megérte, arany volt minden perce és hullazsákban összedarabolva dobtam volna magam a Dunába, ha kihagyom, de ezt azért figyelembe vehették volna. Ami még nagyon hiányzott, az Netta kisasszony és harmónikája volt, aki a szóbeszéd szerint betegség miatt hiányzott a frontvonalról, ettől függetlenül viszont maradéktalanul meggyőződtem arról, hogy az új dalok nem csak otthon, de élőben is remekül működnek. Én azt érzem, hogy a Stand Up And Fight-al és egy ilyen hozzáállású színpadi teljesítménnyel a Turisas mára végérvényesen kinőtte magát a folk/viking metal másodligájából, és az ismert „kollégák” tökeit szorongatva helyet foglaltak a stílusbeli legnagyobbak csarnokában. Noha a legutóbbi fesztiválos dajdajozás nyomába sem ért a mostani fellépés, Mathias Warrior hordája kötelező hallgatni-, és néznivaló.
Turisas Setlist: 1. To Holmgrad And Beyond; 2. One More; 3. The March Of The Varangian Guard; 4. The Great Escape; 5. Stand Up And Fight; 6. Rasputin; 7. Battle Metal.
Az este végére a számomra tökéletesen érdektelen Die Apokalyptischen Reiter maradt. Fontolgattam is, hogy inkább hátra vonulok sörözni és meglesem a merch pultot, de végül úgy voltam vele, hogy megvárom mit alakítanak. Az átszerelés alatt behúzták a pénteki Epica-n már látható függönyt, miközben én a sötétítő alatt próbáltam Turisas-os pengetőt kunyerálni a díszletesektől. A dolog csak ott hibádzott, hogy Reiter-ék „inasai” nem repestek az örömtől, hogy nem éppen értük rajongok itt elöl. Az első pár szám alatt aztán megállapítottam, hogy a pofás díszlet és a headbangelésre ingerlő tempó vélhetően hosszabb távon is maradásra bír, igaz, a fejrázáson kívül nem sok mindent csináltam, mert maga a zene annyira nem az én világom. Jó lenne ez, csak sok a tiszta ének meg a langyosabb téma, ellenben mikor a darálás megy, az nagyon rendben van, jó példa erre a klipes Es Wird Schlimmer. A körítés tekintetében egyébként tényleg nagyon kitettek magukért a srácok: volt itt konfetti-eső, szado-mazo jelmez, rögtönzött lakberendezés és gázmaszkok, szóval látvány szempontjából valóban egy élmény volt, igazából ez bírt maradásra, mert számomra maguk a dalok nagyon egy kaptafára készültek. Mindegyikben benne bújkált egy kis punk-os lendület, egy kis slágeres együtt bulizás, néha egy-egy morcosabb téma és természetesen az elengedhetetlen dallamos refrén. Nagy újdonságokat nem mutat tehát a németek zenéje, élőben viszont egyszer meg lehet nézni végülis, bizonyos pontokon képes lekötni az embert, a maradék időt meg ki kell tölteni a pogózással és/vagy intenzív headbangeléssel.
Részemről a Turisas miatt abszolút megérte a látogatás, és számomra az Akrea is nagy győztese volt ennek az estének, szóval ez az esemény is inkább az előzenekarokról szólt, mint ahogy az újabban egyre sűrűbben fordul elő az én ízlésemet figyelembe véve. Mellesleg meglepően kevesen voltunk, nyoma sem volt nagy tolongásnak, amiért talán a vasárnapi időpont, meg a korábban már említett sűrű áprilisi program is a felelős. Mindenesetre a magam részéről elégedetten nyugtáztam, hogy megkaptam, amiért jöttem…
A beszámolók a 15-ei Beltinefest-el folytatódnak majd, közben pedig lassan gyúrhatunk a 22-ei PeCsa-s Bodom-Ensiferum giga-párosra is! Addigis tessék regenerálódni a bivalyerős áprilisi start után.
