Habár az immáron végső stádiumába került költözés és a még mindig tartó lakásfelújítás miatt szinte semmire sem jut időm, azért a tegnapi napon esedékes évi egy, kötelező Paganfest-et semmiképpen sem hagyhattam ki, és a blogra is ráfér már némi frissítés, úgyhogy következzen most a keddi móka beszámolója, természetesen videókkal tűzdelve.
Előtte azonban köszi mindenkinek, aki "letetszikelte", netán megosztotta, esetleg még el is olvasta a Sole Method interjút, egy bizonyos valakinek pedig külön köszönet a rendkívül hatásos "promócióért", reméljük kinnt, Gleisdorf-ban is széles vigyorral látták viszont az interjú végleges verzióját és a későbbiekben is lesz majd lehetőség folytatni ezt a kis "maszek" faggatózást, amire egyébként a következő kiszemeltem a cseh indusztriál/electro black-ben nyomuló Gorgonea Prima gitárosa, Tyrael. A részletekről később, most lássuk hogyan alakult a 2011-es pogány fesztivál.
Őszintén szólva nem repestem a boldogságtól, mikor megláttam, hogy ennek az eseménynek is a Club 202 ad majd otthont. Az még a kisebbik probléma, hogy (számomra) nem éppen a sarkon van a klub, de hogy megrögzött elsősorosként megint a nyakmagasságig érő színpaddal hadakozhatok majd a kilátásért már jobban szíven ütött. A felhozatal mindenesetre kellemes csalódás volt, mivel ezúttal inkább a morcosabb folk zenék képviselőit válogatták be a programba, ami egyébként kicsit rá is nyomta a bélyegét az estére, a részeges hej-hej helyett tehát most sokkal jobban érvényesült a hagyományosabb fém zene és a sötét hangulat.
Az érkezést ezúttal sem bíztam a véletlenre, a jól bevált 2 órás rászámolás most is bőven elég volt, ráadásul a várakozási idő nagy részét is beszélgetéssel és közös fotók készítésével töltöttük pár ismerőssel a turnébusz közelében, az egyetlen apró kellemetlenséget egy eleinte még ártatlanul csábító soproni elfogyasztása, pontosabban annak (egyik) jól ismert "mellékhatása" váltotta ki, minek hatására szinte már megingott bennem a tudat, hogy a Varg-ot, vagy a rövid csúszással történő bebocsátást várom-e jobban. Nem sokkal később a válasz persze újra egyértelművé vált, ahogy a küzdőtér legelejét reflexből betámadva vártam a 18:15-re kiírt kezdést.
A fellépők felét kitevő finn küldöttség első alakulataként a Kivimetsän Druidi trappolt fel az emelvényre a Lament For The Fallen hangulatos intrójával megtámogatva, majd rögtön bele is csaptak a katonásan nyitó Aesis Lilim döngölésébe. Leeni-Maria Hovila stílusa már önmagában felért egy profi díszlettel, esküszöm olyan volt, mint aki most lépett ki a World Of Warcraft druidái közül. Szabályosan úgy éreztem magam, mintha a szerepjáték kellős közepébe csöppentem volna, a zene minőségéről meg nem igazán kellett győzködnie a társaságnak, mivel megjelenése óta imádom a Betrayal, Justice, Revenge c. tavalyi albumukat. 
A dalokat illetően mondjuk lettek volna kívánságaim, a Korpit is megszégyenítően bulizós Tuoppein'nostelulaulu pl. szerintem hatalmas siker lett volna, de személy szerint az Of Betrayal-ért is ölni lettem volna képes, bár ez utóbbi várható volt, hogy nem kerül be a setlist-be, hiszen akkor Maria legfeljebb csak üldögélhetett volna a deszkákon Joni Koskinen acsarkodása közben. Viszont a szintén súlyos Blacksmith-et eltolták, hogy mégse maradjunk már blastbeat nélkül, és összességében is az volt a benyomásom, hogy nagyon korrektül és legfőképpen szórakoztatóan mutatkoztak be a pesti közönségnek, bár ha emlékeim nem csalnak, korábban már játszottak nálunk az A38-on, azóta viszont lényegesen nagyobb nemzetközi ismerettségre tettek szert, természetesen némi kiadói hátszéllel megtámogatva. Lényeg a lényeg, örültem nekik, és a lemez után élőben sem okoztak csalódást.
Az Arafel-re elsősorban Helge Stang miatt voltam kíváncsi, aki az Equilibrium első két albuma után már az izraeli csapat színeiben is bebizonyította, hogy az egyik, ha nem a legjobb vokalista a stílusban. Nagy élmény volt tehát, hogy a néhány évvel ezelőtti Diesel-es Heidenfest után újra találkozhattam vele, és ami a legszebb az egészben, hogy az Arafel zenéje is legalább annyira bejövős számomra, mint az Equilibrium-é, szóval mondanom sem kell, mennyire élveztem a koncertjüket, amit a hihetetlenül aranyos és töretlen lelkesedéssel buzdító hegedűs lány, Nasha mellett egyszerűen lehetetlen is lett volna akár egy percig is unni. Lemezen még nem sokat hallgattam őket, így a videós The Last Breath Of Fire-t leszámítva számcímekkel nem szolgálhatok, azt viszont elhihetitek, megéri meglesni őket, mert méregerős anyagot raktak össze a srácok és a leányzó az új felállással. Az este végén egyébként sikerült néhány szót váltanom a csapat rendkívül közvetlen és barátságos basszusgitárosával, Roman-nal, aki elárulta, hogy ők is tagjai az idei Metalfest-es "vándorcirkusznak", ha minden igaz tehát, június elején újra lesz lehetőségünk elcsípni a hordát Csillebércen, remélhetőleg a mostanihoz hasonlóan rendkívül jó hangulatú, ugyanakkor vitathatatlanul súlyos zene kíséretében. Alig várom a folytatást!
Fél kilenc tájékán, harmadikként már érkezett is az est fénypontja, bár be kell valljam, ezúttal Varg-ék mellett a Moonsorrow-t és az Unleashed-et is nagyon vártam (nem is beszélve a Kiviről és az Arafel-ről). A megszokott fáklyás díszlet ezúttal sajnos elmaradt, vélhetően azon okból kifolyólag, hogy Frekiék még véletlenül se lobbanthassák lángra az ex-Wigwam első néhány soros nézőseregét, így be kellett érnünk a páncélokkal, az arcfestéssel és az új lemezhez készült mutatós, kifeszítetett farkasos transzparensekkel. Ekkora már szép számmal összetömörült a nép és legnagyobb megelégedésemre az egybegyültek nagy része is Varg-os pólóban feszített, miközben bedörrent a Wolfskult tulajdonképpen nyitó dala, a Wir Sind Die Wölfe. A friss szerzemények közül volt még az egyik nagy kedvencem, a Scwertzeit, illetve zárásként a címadó is felhangzott, közben pedig szépen sorjáztak a nagyobbnál-nagyobb nóták, köztük olyan himnuszokkal, mint a Viel Feind, Viel Ehr és a Blutaar. Kicsit bántam, hogy az Eluveitie ezúttal kimaradt a "szeretetcsomagból", nem csak mert amúgyis imádom a svájciakat, de ittlétük esetén alighanem a Rotkäppchen is helyet kapott volna a setlist-ben, amiben eredetileg ugye Anna Murphy színesíti a zenét a hurdy-gurdy-vel. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha még az Arkona is fellép, és Masha Scream is vendégeskedett volna az akusztikus Verdandiban! Persze a műsor így is remek volt, noha a Seele hiánya eléggé szíven ütött, és a Wolfskult-ról is oda adtam volna a fél vesémet a Naglfar-ért és/vagy a Sehnsucht-ért, de ne legyünk telhetetlenek, a Varg így is minden számával minőséget képvisel. A 45 perces játékidő persze hamar elrepült, így esély sem volt rá, hogy a srácok überelni tudják a nyári Rockmaratonos fellépésüket, ettől függetlenül jó volt újra élőben látni a Farkasokat.
Az átszerelés alatt aztán végre legyőztem a sorsot, és két korábban saját balfaszkodásom okán elmulasztott Moonsorrow koncert után, végre ott álltam elől, szemtől szemben a "finn metal maffia" tagjaival. Tény, hogy ez a típusú zene sokaknál valószínűleg otthon, egyedül, gyertyákkal körülvéve, néha valami töményet kortyolgatva működik igazán, de ahogy már régebben a Gorgoroth kapcsán is írtam, szerintem a Moonsorrow is egyike azon bandáknak, akiket legalább egyszer látni KELL egy életben ahhoz, hogy az ember teljes egészében át tudja érezni a zenéjük hangulatát, szellemiségét mikor felrak tőlük egy kiadványt, szóval, egészen más típusú élmény egy Moon koncert, mint bármelyik más. Az emelkedett, monumentális érzés nem is maradt el, rögtön az intro felhangzása után hatalmába kerített az a sajátos atmoszféra, ami Ville-ék zenéjét olyan értékessé, és - nincs rá jobb szó - elegánssá teszi. A világítással nem is babráltak sokat, többnyire halvány sötétségben úszott a színpad, miközben egymást váltogatták az epikus kiállások és a periodikusan kirobbanó nyers black metal reszelések, amire aztán mindenki feleszmélve a varázsból hirtelen átváltott headbang üzemmódba. 
Maga az előadás pedig valami egészen parádésan lett felépítve: elsőkörben jöttek a fagyos, szigorú, komor löketek, majd a Marko dobos születésnapjára szánt Kivenkantaja-val a csapat folk-os oldala is kidomborodott, a levezetéskor pedig az epikusság hangban megfogalmazott definíciójának lehettünk szem- és fültanúi. Életem első (normális) Moonsorrow koncertje tehát igencsak mély nyomot és felejthetetlen élményt hagyott maga után, neki is esek mostmár mélyenszántóbban a Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa feltérképezésének.
'sorrow-ék alatt már feltűnt, hogy az emberek többsége nem annyira vevő a komolyabb pogány metalra, de az addig sem túl sűrű sorok az Unleashed-re még inkább kiürültek, már-már családias hangulatúvá avanzsálva ezzel a svéd old-school death metalosok előadását. Valami ilyesmit értettem az alatt a bevezetőben, hogy a morcosság rányomta a bélyegét az estére, ami persze bizonyos értelemben véve nem rossz értelemben értendő (sőt!), csupán arról van szó, hogy ez a feszt most nem arról szólt, hogy minden banda alatt elpusztítom a bárpult teljes tartalmát (ami egyéb esetben abszolút nem rossz elképzelés...). 
No de visszatérve a svédekre, kicsit sajnáltam a srácokat, és meg kell mondjam, csalódtam a magyar közönségben, hogy ilyen szintű inaktivitásról tettek tanúbizonyságot egy egyébként istentelenül pusztító, nagyon minőségi halálfém döngölés alatt. A célközönség mondjuk nyilván nem volt a legtalálóbb, főleg, hogy ők kerültek a Korpi elé másik főzenekarnak, de azért enyhe túlzásnak tartottam, hogy a terem feléig kiürült a terep. Egy múltkori bejegyzésemben, az Omnium Gatherum kapcsán írtam, hogy "adult oritented" címkével promózzák a cuccot... Hát, most igazán találó ide ez a meghatározás. Esküdni mernék rá, hogy a középkörű vér-thrasherek és más old-school arcok habzó szájjal tépték volna szét egymást a küzdőtéren az olyan hatalmas dalokra, mint a The Longships Are Coming, a Don't Want To Be Born, vagy az eszelős tempójú Hammer Batallion, így viszont hangulat szempontjából kicsit laposabbra sikeredett a produkció, noha a zene kvalitása vitathatatlanul a nagy átlag fölött jár. A körítésért kár volt, amúgy meg leszaggatták a nyakamat!
Akik ismernek, tudják, hogy a Korpiklaani zenéje nekem már kívül esik a tűrőképességemen, noha újabban azért már egyre többször előveszem néha-néha a nagyobb "slágereiket", és az Ukon Wacka is jobban tetszik, mint eddig bármi tőlük, de szánom-bánom, nekem még mindig nem az igazi... A díszlet pedig gyönyörű volt, és azért egy 5-6 számot meg is vártam elöl, hogy meglegyenek a képek és az egy szem kötelező videó, de őszintén szólva, nekem mára elég is volt ennyi a humppa-ból, amúgyis láttam már őket első sorból tavaly Metalfest-en, meg itt-ott hátul elsörözgetve.
Hátra mentem hát és inkább nyomtam még pár fotót a Varg-gal és a Moonsorrow-val, illetve az Arafel-lel is remekül sikerült összehaverkodni, sőt, az addigra már csöppet részeg Helge is vevő volt egy kis trécselésre. Nem tudom ki mennyire tud róla, de elmondása szerint nem ő lépett ki az Equilibrium-ból, hanem a társak rúgták ki, és mivel az izraeliek meg épp énekest kerestek, megtörtént a "nagy szerelem". Mindenesetre én meglepődve fogadtam a hírt, hogy Helge nem önszántából távozott, ő viszont szemmel láthatóan nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, de jobban belegondolva mindegy is. A németek a Rekreatur-ral sem vallottak kudarcot, az Arafel meg egy picsajó bandává nőtte ki magát a vérfrissítéssel, úgyhogy gond egy szál se. Kicsit arrébb oldalogva még volt szerencsém látni, ahogy Fenrier spontán lenyomott egy denszet a Vodka-ra, továbbá az este végére már az Arafel tagok is formába lendültek és mozdonyszerűen próbálták megerőszakolni egymást a merch pult előtt, élükön Nasha-val, aki hátulról, férfi ambícióit is megcsillogtatta a szerencsés szemtanúk előtt. :-)
A zeneileg komolyabb, a szokásosnál talán durvább bandák ellenére tehát összességében azért a hangulatra sem lehetett panasz, a vizuális és audio élmény pedig abszolút méltó volt a Paganfest hírnevéhez. Ha van egy kis mázlink, idén még lesz nekünk egy Heidenfest is valahol az ősz tájékán, addigis lehet tréningezni az igencsak combosnak ígérkező áprilisi eseményekre. Blogos folytatás várhatóan az 1-ei Epica koncert után!
