Régen volt már bejegyzés, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy frissítsem az oldalt. A legutóbbi Dalriada koncertbeszámoló (gyanítom a youtube-os önpromóciónak hála) minden eddigi statisztikát felülmúlt az olvasottság terén és ezúttal szavazatok is érkeztek szép számmal, minek végeredményeként a többség a Turisas új lemezét várja a legjobban, de a One Without-nak és a Septic Flesh-nek is megvolt a maga célközönsége. Én a magam részéről nehezen tudnék választani, szándékosan válogattam olyanokat össze, amiket már most tűkön ülve várok, mindenesetre a 2009-es Sziget fesztiválos fellépésük után én is kíváncsian várom a finnek friss munkáját, nem beszélve a tavaszi pesti buliról, ami minden bizonnyal egyben már lemezbemutatóként is funkcionál majd a Club 202-ben.
Mielőtt egész más témákba merülnénk, a metal-al kapcsolatban még annyi mondandóm lenne, hogy várhatóan lesznek majd interjúk is egyes, elsősorban a kevésbé ismert csapatokkal. Első alanyomnak a Ritology release party-n megismert Sole Method-ot szeretném becserkészni egy intire, illetve az éppen új lemezén dolgozó Anterior-t is jó lenne megfűzni pár kérdés erejéig. Mindemellett viszont a ti ajánlásaitokat, kívánságaitokat is várom, szóval ha szeretnétek interjút olvasni valamely hazai vagy akár külföldi underground bandával, nyugodtan lehet szólni, akár itt kommentben, akár a többi ismert elérhetőségen. Annyi kérésem lenne csupán, hogy a tőlem nagyon távol eső stílusokat mellőzzük, elsősorban tehát black, death, thrash, folk, gothic, vagy esetleg jobb típusú metalcore bandák neveivel bombázzatok bátran!
Most pedig a mai menüről röviden... Kezdésnek jöjjön a Cassandra Palmer széria 2. része (már amennyire így hirtelen még emlékszem belőle), majd két premier, a London Boulevard és a Fekete hattyú kerül terítékre. Íme:
Igazság szerint a sorozat 1. és 3. részének bemutatása után mostanra egyetlen eszközömként csak az önismétlés marad, az Árnyak vonzásában ugyanis egy hajszállal sem adja alább a minőséget. Akik olvasták a korábbi posztokat, már minden bizonnyal tudják, hogy ez röviden a gyönyörűen kimunkált részletek, horrorisztikus leírások és a humor tökéletes elegyét jelenti.
Történetét tekintve az első kötet ugye azzal zárult, hogy hősnőnk bár megmentette saját, és a vámpír góré Mircea testvérének életét Carcasonne várában, de ugyanakkor egyidejűleg Cassie nyakába szakadt a Pythia teljes hatalma és felelőssége, a posztért induló riválisa, Mira pedig komoly sérülései ellenére továbbra is szabadon kószál, egyetlen célt kitűzve maga elé: megváltoztatni a múltat, ezáltal megakadályozni Cassie Pythia-vá válását. Ezúttal tehát ismét fel van adva a lecke promlémamegoldásból, amihez "bónuszként" még a későbbiekben főszerepet kapó geis átka is betársul, csakhogy mégse menjen minden olyan nagyon egyszerűen. Nem mintha alapesetben így volna. Cass-t mostmár nem pusztán személyes okokból kifolyólag, de hatalmi szempontokat is figyelembe véve igyekszik megszerezni magának a Kör, a Szenátus és a tündék világába tett "kirándulása" után már a Sötét tündék királya is.
Magáról a könyv stílusáról ámblokk most nem sok mindent mondanék, hisz ilyen téren szinte semmi sem változott Karen Chance többi munkájához képest, ahogy a fordítás sem, ami ezúttal is szenzációsan jól sikerült. Ehelyett inkább - a már megszokott módon - jöjjön egy pár kiragadott szituáció, afféle kedvcsináló gyanánt.
A rögtön a könyv elején képbe kerülő nem e világi illegális bevándorlók, azaz a vízköpők bemutatása például remekül színezi és taszítja még irreálisabb közegbe a fantáziát. Megismerésük után aztán persze már a humorra is futja, a szakács konkrétan majdnem halállal fizetett süketsége miatt, mikor marinált lazac helyett becsinált malacot készített az egyik vendég számára. Mircea mellett aztán ebben az epizódban a vámpírmester Tony jobbkezét, a Dante bár vezetőjét, Casanova karakterét is nagyon megkedveltem, különösen mikor a mindig nyugodt és remek szervezőkészséggel megáldott vámpír bárjának mágusok általi leamortizálása közben legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy az egyik teremben lelőtték Elvis-t, aki - mellesleg már zombiként tengetve mindennapjait - már amúgy is halott volt. Immáron kétszer is. De továbbra is vannak ügyesen elhintett apró poénok is, mint pl. a rúna, mellyel a várt pusztító hatás helyett maximum annyit sikerül elérni, hogy az illető kanos lesz tőle, vagy a szellem, Billy extázisa, mikor újra testet öltve magába önt egy doboz sört. Természetesen a szex sem maradhatott ki, amit ezúttal nem csak a zavarbaejtően részletező formában tapasztalhatunk meg, Cassie-t ugyanis már nem elég, hogy mágusok és vámpírok hada óhajt megfektetni, de a tündék világában hajszál híján egy élő fa is megerőszakolja. Mindennek a csúcsa viszont a graia-k morbid humora, mikor a lány születésnapjára egy vödör állatokból kivájt belső szervet kapott kedvességük jeléül.
Ahogy tehát írtam, igazán változatos és szórakoztató a könyv, az említett jelenetek pedig még csak a töredékei annak, ami olvasás közben előkerül. Bármennyire is szeretnék belekötni ebbe a szériába, továbbra sem sikerül - az első betűtől az utolsóig tökéletes, mint mindig. Alig várom már, hogy a kezeim közt tudhassam a Curse The Dawn magyar átiratát!
Árnyak vonzásában: 10/10; A teljes eddigi Cassie Palmer sorozat: 10/10
A két mozizás közül a London Boulevard-ot pont Valentin-napra időzítettem, már csak azért is, hogy kicsit elvonatkoztassak ettől a szerelem-boldogság örülettől. Elégedetten jelentem: sikerült!
Az előzetes kritikákat olvasva pedig már abban is elbizonytalanodtam, hogy megnézzem-e, eléggé megbélyegezték ugyanis a sztorit a sablon felirattal, amivel így utólag egészen egyet is tudok érteni, mégsem bántam meg a rá áldozott pénzt. Persze ha valaki érzelmes, vicces vagy elgondolkodtató filmre vágyik, egyértelműen rossz helyen keresgél, ám ha mindez eltörpül és voltaképp csak a kikapcsolódás a cél, annak tökéletesen megfelel.
Tudjuk le röviden a történetet is. Mitch, a saját köreiben elismert és nagyra tartott gengszter kiszabadul a sittről és új életet kezd, rendes melóval, hétköznapi emberként - wow, micsoda fordulat, nem igaz? De persze a forgatókönyvíró annyira "szabadjára engedte a fantáziáját", hogy a srácot régi haverjai és egy helyi góré is próbálja visszarántani az alvilági életbe, ő persze köszöni szépen, nem kér az egészből, inkább kavar Charlotte-tal (Keira Knightley) és játssza a jó fiút.
Mondanám, hogy ebben a bő másfél órában megfigyelhetjük Mitch drámai vívódását a két életstílus közt, de az a nagy büdös helyzet, hogy nincs semmilyen vívódás. Mindenki tudja, hogy mit akar és köti az ebedet a karóhoz, mialatt a film gyakorlatilag többet és jobban mutatja be London városát, mint bármely szereplő érzéseit, vágyait, vagy magát a sztori egészét. Ha a Rohanás-ra azt mondtam, hogy nem olyan primitív, mint amilyennek tetteti magát, akkor itt fordítva néz ki a dolog. A zenék viszont sokkal jobban simulnak az eseményekhez, mint a Faster-ben, nem is értem, miért volt kínja ezzel a hozzáértő kritikusoknak. Nekem viszont mással volt bajom, egészen konkrétan Colin Farrell-lel. Hiába játszik tökéletesen, egyszerűen nem illik ebbe a szerepbe, még az amúgy nyilvánvalóan kevesebb tehetséggel rendelkező Dwayne Johnson is jobban mutatott volna Mitch karakterében, főleg, hogy a végén azért csak elpattan a srác agya és nekiáll leszámolni a jelenbe nyúló múltjával. Keira viszont jól alakít. Szép csöndben húzódik meg a háttérben, mégis Mitch "civil" énje szempontjából kulcsfigurává tud válni. A film végén az addig látottak alapján talán a záró akkord tartogat némi meglepetést, egy pillanatnyi megrökönyödést a közönségnek, de összességében finoman szólva sem egy agyonkomplikált alkotás.
Ha a hétfői hangulatomhoz való alkalmazkodás szempontjából nézem a filmet, akkor simán szórok rá 9 pontot, objektíven tekintve viszont egy 7-es is igen nagylelkű ajánlat. Legyen egy nyolcas, de csak mert annyira jófej vagyok.
10/8
Feliratos előzetes:
A Fekete hattyút a beharangozók és egy előzetes ajánlás tudatában nagy lelkesedéssel vártam, bár titkon voltak kétségeim a filmmel kapcsolatban, mondván hátha a drámai megközelítés unalmassá vagy céltalanná teszi majd az egészet. Szerencsére azonban messze nem így történt, a végeredmény pedig egy szóval jellemezhető: lenyűgöző.
A film talán legnagyobb erénye már rögtön az elején, néhány perc elteltével megmutatkozik. Egyszerűen - nincs jobb szó rá - annyira emberi az egész megközelítés, hogy ehhez foghatót talán még soha nem tapasztaltam korábban. Engem például sokszor hatalmába kerített az az érzés, mintha maga a feketén-fehéren megírt történet csak olyan kötelezően jelenlévő, kiegészítő eszköz lenne, a hangsúly pedig szinte csak és kizárólag az érzések és azok folyamatos változásán, kavargásán, összezavarodásán van. Mindezt bizonyítja, hogy a történet keretét adó balett táncos élet abszolút nem formálja nőiessé a filmet. A Nina Sayers-t alakító, jelenleg a hazai mozis felhozatalt három(!) premieres fronton is ostromló Natalie Portman játékára pedig egyszerűen nem találok szavakat, nem csoda, hogy az idei Oscar-on ő számít az egyik legnagyobb esélyesnek a legjobb női szereplő kategóriában. Őszintén szólva ki nem néztem volna belőle, hogy ilyen stílusban ekkorát lesz képes dobbantani, de mondom, köpni-nyelni nem tudtam attól, ahogyan Nina bőrébe bújva vált egyszerre izgatott kislánnyá, frusztrált, maximalista nővé és elmeháborodott művésszé egyszerre.
Ha már a szereposztásnál tartunk, bár komoly befolyása nem volt a cselekménybe, számomra mégis ürdítően hatott Ksenia Solo feltűnése, akit a külföldön vetített Lost Girl sorozat óta egy nagyon kedves színésznőmként tartok számon. De Natalie-hoz visszatérve, érdemeit csak tovább fokozza, hogy a sztori "mellékességéből" adódóan tulajdonképpen egymaga kellett, hogy elvigye ezt a filmet, mégha nyilvánvalóan a többiek, közülük is elsősorban az előadott darabért felelős Leroy (Vincent Cassel) és a látszólag Nina babérjaira törő Lily (Mila Kunis) asszisztálása is kellett ahhoz, hogy ennyire tökéletes legyen a kirakós minden egyes darabja, továbbá a tabuk mellőzése és a szókimondó stílus is jó ötletnek bizonyult.
Voltaképp már önmagában ennyi elég is lenne a sikerhez, ám mindez megkoronázásaként hibátlan rendezés is társul a kiemelkedő egyéni teljesítmények és az érzések ábrázolása mellé. A stressz és félelem okozta (rém)álmok és látomások megjelenítése és főként időzítése remekül sikerült, olyannyira, hogy sokszor már külső szemlélőként sem látni át tisztán, mi a valóság és mi a képzelet, mi történt meg és mi volt a fikció része. Ilyen szempont folyamatosan le van kötve a figyelem, abban a pillanatban ugyanis, hogy elkalandoznak a gondolataink már csak a kusza, érthetetlen végkifejletet látjuk, anélkül, hogy megértenénk annak miértjét és jelentőségét.
Zárásként talán úgy összegezhetném a filmet, hogy a kézzel fogható dolgok és a fantázia, valamint ámblokk egy egész személyiség és annak elrejtett oldalának ábrázolásának a csúcsa ez a mű, egészen felfokozott köztes állapotokkal, ahol már a székben ülve is együtt zihálunk majd a levegőt hosszan kifújva könnyebülünk meg a színésznővel. Nem mondom, hogy nem látványos és nem nyújt extra élményt moziban, de a Fekete hattyú az a típusú film, amit akár a vászon előtt, akár otthon az ágyban fekve, bárhol, bármilyen lelkiállapotban átélve élmény végignézni. Amellett, hogy valamilyen szinten sugárzik belőle az elegancia, hosszú idők óta az egyik leghétköznapibb, legemberibb, egyben leginkább megérintő alkotás, amit láttam.
10/10
Trailer:
https://www.youtube.com/watch?v=LHYNc1kLonA
