Következzék most egy "mindenes" bejegyzés, hiszen ahogy legutóbb írtam, elég sok minden összegyűlt a múlthéten. Kezdésként új szavazást raktam ki, hátha a metal téma valamivel jobb (vagy egyáltalán valamilyen) visszhangot eredményez majd, mint a könyves dolog. Az olvasnivalóktól azonban most szem szakadnék el, főleg, hogy múltkor két ajánlót is beígértem - következzenek most ezek elsőként.
A Tündérvilág sorozatba szinte olvasás nélkül, első látásra beleszerettem. A széria első részének számító Veszélyes játék borítója annyira csodálatosra sikeredett, hogy rögtön sikerült vele felkelteni az érdeklődésemet. Maga a tündéres téma elsőre talán kicsit gyerekesnek tűnhet, különösen, hogy belelapozgatva könnyen belefuthatunk olyan szavakba, mint a Nyárleány vagy Jéghercegnő, de igazság szerint annyira jól ki lett találva a történet, hogy kortól függetlenül bárkit képes lehet megragadni a könyv - engem legalábbis sikerült.
Nekirugaszkodva a betű-tengernek, először kapunk egy rövid prológust, ahol Melissa Marr minden előzmény nélkül bedob minket a mélyvízbe, hogy aztán a tényleges kezdéskor értetlenül pislogjunk az események láttán. Utólag persze kiderült, hogy mennyire jó ötlet volt ez. Először ráeszmélünk, hogy mi is történt valójában, majd pár oldalon keresztül úgy tűnik, mintha már tudnánk is előre a befejezést, ami aztán természetesen mégis másképp alakul.
De hogy a sok ködfolt után nagyjából értsétek is miről van itt szó, lássuk a sztori lényegét. Van egy lány, Aislinn, aki (nagymamáját leszámítva) a többi emberrel ellentétben egészen kisgyerekkorától fogva látja a tündéreket, ám erről senkinek nem szólhat és a tündérek sem szerezhetnek tudomást a képességéről. Ekkor érkezik Keenan, a Nyárkirály, aki beleszeret Aislinn-ba, ám a háttérben némi érdek is húzódik, Keenan-nek ugyanis meg kell találja a Nyárkirálynőjét ahhoz, hogy szembeszállhasson a Télkirálynővel, aki történetesen a fiú anyja, Beira. Mivel Aislinn retteg a tündérektől, visszautasítja a fiút, ezzel egyúttal a nyártündérek életét is kockára teszi, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy Aislinn sokkal inkább halandó barátjához, Seth-hez vonzódik. Mégsem közülük kerül ki a kulcsfigura, Donia, egy télleány lesz ugyanis az, aki végül döntően befolyásolja majd a bonyodalmak végkimenetelét.
Az én szememben és felfogásomban egyébként ő az igazi érzelmi főszereplője a könyvnek. Azt nem árulnám el előre, hogy miért, de szerintem messze Donia karaktere készteti a legnagyobb együttérzésre az olvasót a bő 300 oldal alatt - legtöbbünk valószínűleg tapasztalt már hasonlót a mindennapi életben is, kisebb-nagyobb fájdalom dózisban, így igazán könnyű azonosulni és átérezni mindazt, amin a tündérlány keresztül megy/ment. Az persze végig érződik, hogy nem kimondottan felnőtteknek szóló írás ez, sőt, a sok szerelmi vívódás és a leírások jellege is sokkal inkább meseszerűbb, mint mondjuk a Cassie Palmer szériában, de valahogy ettől van igazán varázsa az egésznek, hogy ilyen kedvesen visszafogott és szürreális a tálalás. Ja igen, és a Godsmack nevének említése a könyv elején már puszta rokonszenvből is megér egy plusz pontot! :)
Horror jeleneteket és poén áradatot senki ne várjon M.M. ezen kötetében, ellenben ha valaki minden fejben megterhelő dologból keresi a kiutat, a Veszélyes játék a lehető legtökéletesebb választás a kikapcsolódásra - a kisebbeknek pedig szerintem ragyogó esti mese lehet belőle. Magam is kíváncsian várom a folytatást!
10/9.5
Másodikként a - mostmár bátran állíthatom, hogy kedvenc íróm, Karen Chance által kigondolt - Cassandra sorozat első részét, a Megérint a sötétséget mutatnám be röviden. Mondanom sem kell, hogy az Átölel az éjszaka zsenialitása után hatalmasak voltak az elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, és volt is bennem félsz rendesen, hogy "á, az első rész tuti laposabb lesz". És mekkorát tévedtem!
Cassie itt még egy mezei látnokként éli az életét, vagy legalábbis próbálná élni, ha hagynák neki... Az már a harmadik részben is kiderült, hogy enyhén szólva kapós a csaj (elnézve a külsőjét, nincs is ezen mit csodálkozni), de itt már az első oldalon megkapja saját gyászjelentését, méghozzá a másnapi dátummal előrevetítve az aznap este bekövetkezni készülő tragédiát. A mi kis leendő Pythia-ánkat épp Tony szeretné megöletni, amiért Cassie egész ott töltött gyerekkora után elszökött az udvarából. A dolog szépsége, hogy Cassie pedig Tony szívét döfné át örömmel, amiért anno megölette a szüleit, hogy aztán egyedüliként használhassa jövőbelátó képességeit. Hamarosan kiderül azonban, hogy a "mindenki mindenki ellen" c. játék már többször szól egy személyes leszámolásnál. A észak-amerikai vámpírók szenátusát ugyanis komoly veszély fenyegeti, egy orosz nagymenő vámpír mester, bizonyos Raszputyin tünteti el sorban a szenátus tagjait, míg végül egyetlen lépésre kerül attól, hogy uralma alá hajtsa az észak-amerikai szövetséget is. Az egyetlen aki megállíthatja a folyamatot, az egyre inkább Pythia-i hatalomra szert tevő Cassie, akit viszont mind a Szenátus, mind a mágusokat magába foglaló Kör, illetve küldöttjük Pritkin, mind az árulók magukénak akarnak.
Ez persze csak a történet gerince, időközben rengeteg más mellékes és összefüggő cselekmény van jelen, mindez a már megszokott részletességgel bemutatva. A szereplőket tekintve természetesen vannak új, pontosabban a harmadik kötethez viszonyítva régi arcok is. A vámpír mester Mircea már itt is hatalmas figura, egyszerűen képtelen vagyok betelni karaktere sajátosságaival, egyszerűen imádom minden szavát és mozdulatát! A leírások ezúttal egyébként több helyen is keményebbek, brutálisabbak, valódi hororrisztikus légkört teremtve ezáltal, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban oldásnak a humor is olyan fantasztikusan eltalált, hogy a történet átgondoltsága és komolysága ellenére is képes vagyok hosszú perceken át mosolyogni bizonyos jeleneteken. Az pedig hatalmas pozitívum, hogy nincs keverve a kettő. Ahol ütős a sztori, ott feszültség van kegyetlenül, amikor viszont fellélegezhetünk, záporoznak a megdöbbentő természetességgel előadott jobbnál-jobb poénok. Ezt most próbálnám, néhány konkrét példával is érzékeltetni.
Előfordult pl. hogy egy spontán helyi harc kialakulása után egy halott feje igen komoly megpróbáltatásokon ment keresztül. Előbb egy, a Cassie védelmezésére utasított gólem nézte focilabdának a maradványt, majd miután a fej a Szenátus asztalán landolt, a tagok udvariasan kínálgatták egymásnak, feltételezem esetleges nassolás céljából. De társalogtak itt már nimfomán zsugorított fejjel is, az pedig különösen széles mosolyt csalt az arcomra, mikor Cassie Louis-César egyik emberének tudatába bújva közölte a test mesterével (azaz L-C.-vel), hogy "fogd már be a pofádat", ami érthető módon "csöppet" váratlanul érte a teljhatalmú vámpírt. Szerettem még, mikor Pritkin kívülálló mágus gyanánt egy vámpír-reggeli közepén találta magát, ahol a vérszívók épp élő áldozatokból lakmároztak, mialatt Cassie nem zavartatva magát a látványtól kétpofára zabálta a palacsintát és egyebeket. Az a tökéletesen időzítet, őszinte megdöbbenéssel bebökött "Magát egyáltalán nem zavarja?" mondat egyszerűen zseniális volt. Hősnőnk válasz gyanánt mindenesetre megkérdezte a mágust, hogy megeszi-e még az elé tolt ételt, mert ha nem, ő szíves-örömest bevállalja azt is. Utolsóként pedig inkább meglepő, semmint vicces jelenetet emelnék ki, ahol épp a szeretkezést sikerült olyan aprólékosan, részletekben bemutatni, hogy már pusztán az olvasástól is zavarba jöttem tőle. A szex amúgy itt is meghatározó szerepet tölt be a történet végkimenetélt illetően, akárcsak az Átölel az éjszakában, ám itt mindenféle geis nélkül is sikerül felforrosítani a hangulatot, még jobban is, mint legutóbb.
Nem okozott tehát csalódást a Megérint a sötétség, sőt, ha lehet, minden várakozásomat felülmúlta, egyben bebizonyítva ezzel, hogy Karen Chance (és a magyar fordító) nagyon tudnak valamit erről a műfajról. Közben egyébként már neki is estem a második résznek, azt pedig tűkön ülve várom, hogy az atomjó borítóval külföldön már kiadott Curse The Dawn itthon is megjelenjen, lehetőleg hasonlóan magas fordítási színvonalon. Imádlak, Cassandra Palmer!
10/10
Mielőtt átvágtatnánk film frontra, az olvasnivalókhoz még annyit röviden, hogy ma beszereztem a februári Hammer magazint, gyakorlatilag csak a Dalriada interjú kedvéért, mert amúgy nagyon lapos az ehavi szám. Ott mondjuk vannak érdekességek, de őket leszámítva nagyon dallam-orientált a mostani szám. Ami a hozzám hasonló ízlésű metalosoknak még érdekes lehet, az az Arch Enemy és Melechesh rövid hírek, esetleg a Korpi inti, a szokásos lemezajánlók, valamint a mutatós Dimmu poszter. A 2010-es Top bisz-baszok viszont botrányosak, (egy-két jóindulatú kivételtől eltekintve) mind a szerkesztők, mind az olvasók körében, továbbá az Artas lemez kritikájától sem voltam túlzottan elragadtatva. Egyszóval sokmindenről nem marad le az ember, ha választanom kéne, akkor továbbra is inkább a Nordic Vision.
És akkor a filmek. A napokban végre szakítottam időt az Antikrisztusra, amihez az ajánlásokból és a címéből adódóan egy elég nívós filmre számítottam. Persze azt azért előre lehetett sejteni, hogy nem az a nagy, látványos, teátrális "sátánkodás" lesz a vezérfonal, de ennél azért valamivel - mi is rá a jó szó? - intenzív(ebben megterhelő) dologra számítottam.
A prológust elnézve akkor még nem sejtettem, hogy a szexjeleneteket nem hogy nem fogják elaprózni, de minthacsak a tenger hullámait bámulnám a parton, olyan menetrendszerint jöttek a következő, a következő és az azutáni "löketek". Ezt már csak azért sem tudtam nagyon mire vélni, mert úgy vettem észre, hogy a cselekmény szempontjából édesmindegy volt, hogy hányszor fekszik össze a pár. A 18-as korhatárt igazából szerintem csak emiatt lehetett ráhúzni a filmre, mert egyébként semmi különösebben rémisztő, vagy undorító dolog nem történik (leszámítva a vagdosást), ráadásul a várt pszichés terror sem akart igazán beütni, még a legdrámaibbnak szánt pillanatokban sem. Minden szépen, békésen csordogál, mint a hegyi patak, mialatt bő másfél órában végignézhetjük, hogy gyerekük halála miatt, hogyan teszi tönkre magát az anya, és általa férje, akire amúgy első blikkre kapásból rávágtam volna, hogy Al Pacino, de mint kiderült, kevertem valakivel és Willem Dafoe az úriember neve.
A rendező becsületére legyen mondva, hogy a festői szépségű környezet nagyon eltalált, ez meg is dobja picit az összképet, különösen a vége felé, amikor már tettlegességig fajul a nő elmebaja. Másik mentő öv, hogy eredetileg ugye művészfilmről beszélünk, ami nem éppen a kommersz felfogású filmek kategóriájába tartozik, és ilyen szempontból végsősoron meg is állja a helyét az alkotás - könnyen lehet azonban, hogy a filmek ezen válfaját nem nekem találták ki, noha alapjáraton nem esnek messze az ízlésemtől a lassan hömpölygő, elmerülős, gondolkodósabb filmek.
A cselekményhez még egy gondolat erejéig visszatérve, érdekes volt látni, ahogy a terapeuta férj szinte ugyanazokat a módszereket alkalmazta feleségén, melyeket egy hasonló "kezelés" keretein belül nekem is volt már alkalmam személyesen megtapasztalni. Az pedig még érdekesebb (vagy inkább elkeserítő), hogy szemlátomást ő sem jutott többre vele, mint az én "orvosom". De erre szoktam azt mondani, hogy ez azon segít, aki tud hinni benne. Szóval összegezve a látottakat, nem hagyott túlságosan mély nyomot az Antikrisztus. Valahol értem én, hogy mit akartak (volna) ezzel kifejezni, de az is lehet, hogy én ehhez szimplán kevés vagyok, nem tudom. Furcsa 100 perc ez, döntsön róla mindenki saját belátása szerint...
10/6
Másik választottam tegnapra a Salt ügynök lett, gondoltam az Utazó sikere után szándékosan bepróbálkozok egy másik Angelina Jolie filmmel, hátha. És igen, győzelem, úgyfest egy jó alakítás már egész másképp állok hozzá a színészekhez, így mostanra sikerült kezdeti (ismeretlen forrásból eredő) utálatomat teljes mértékben levetkőzni.
Nagyon egyébként ez sem hatott meg, bár az akciók látványosak voltak, Angie jól játszott, egy kis alacsony faktorú csavar is bekerült, igazából tehát nem volt ezzel komoly probléma. Viszont ha az Antikrisztusnál panaszkodtam a vontatottságra, akkor itt ennek ellenkezőjét is szóvá kell tennem, mert bár szeretem, ha nem ül le egy film, azért a folyamatos rohanás, menekülés, lövöldözés, ide ugrok-oda ugrok és még túlélem és hűha, az úgy azért már sok. Gyakorlatilag az ágy mellé gondosan bekészített almáspitémet nem tudtam ráérősen elnyammogni, mert mindig figyelni kellett, éppen melyik kamion tetejéről fog lezúgni az aszfaltra a hölgyemény.
A sztori abszolút nem bonyolult, szegény oroszoknak mindig csak a gonosz, világuralomra törő pszichopata jelzők jutnak, így most is bele kell törődnünk, hogy pont ők készülnek leigázni a világot, természetesen az Egyesült Államokon keresztül, akik makulátlan tisztelettel, alázattal és hazaszeretettel védik országukat... De azért nem mindenki. Evelyn Salt (A.J.) pl. afféle időzített bombaként robban egy orosz küldönc utasítására, innentől kezdve pedig máris kezdetét veszi a végeláthatatlan akciók sora. A ki-kicsoda és mit akar rész megbolygatása mondjuk ügyes húzás volt, ezt értékeltem is, legalább volt valami "megdöbbeni való" a golyózápor közepette, bár sok időt erre sem kapunk kiélvezni.
Azt el tudom képzelni, hogy moziban nagyot ütött ez a film, döngő hangszórokkal szélesvásznon, és tulajdonképpen nincs is ezzel semmi probléma, egyszerűen nem az én stílusom. Egyszer mindenesetre jó volt, unalmas estéken jobb híján bőven nézhető.
10/7
Végül néhány zenei újdonsággal/helyzetjelentéssel zárnám ezt a maratoni hosszúságú vegyes bejegyzést. Csak pár mondatban:
Akik bírják a hörgő/üvöltő/károgó csajos metal cuccokat és a stoner fíling sem áll messze tőlük, mindenképpen próbálkozzanak be a My Ruin nevű bandával. Van pár nagyon eltalált számuk és a tavaly megjelent Ghosts And Good Stories c. anyaguk összességében is egy nagyon kellemes hallgatnivaló, elsősorban Tairrie hangjának köszönhetően.
Azonban még őke is überelni a francia Eths, ahol szintén a beteg női vokálé a főszerep, de Candice-t már bizonyára sokan ismeritek a Kells La Sphére klipjéből. Róluk egyelőre ennyit, velük lesz majd külön bejegyzés.
Az Arafel új anyagába eddig még csak pillanatok erejéig kaptam bele, de úgy tűnik, az Equilibrium után Helge Stang itt is megtalálta a helyét és új bandájában sem fog csalódást okozni a márciusi Paganfest-es mókán.
A várva-várt új Sirenia lemezbe is volt szerencsém belehallgatni a hétvégén. A The Enigma Of Life így első benyomásra hatalmas csalódásnak tűnik, de még nem ítélkezek, a napokban majd végighallgatom rendesen.
Végül pedig gyűjtem magamnak egy csinos kis pakkot az elvont, ilyen-olyan hatásokkal tűzdelt black metal bandák anyagaiból. A talán leginkább "blackgaze"-ként aposztrofálható stílusban (shoegaze és black ugye) tudom ajánlani az Amesoeurs-ot, a Hypomanie-t, az In My Shiver-t és a Lifelover-t. Ez utóbbi már inkább a reszelős kategória, a többivel viszont érdemes vigyázni, tapasztalatból mondom, hogy rosszabb napokon a kellemes önpusztításon túl is képes súlyos depresszióba taszítani az embert - bár végülis, ezt a stílust éppen erre találták ki, nemigaz?
(Ráadásként halkan megsúgom, hogy a remegve várt 2011-es albumok közül néhányat már érdemes keresgélni a rapidsörön.)
Ennyit mára, remélhetőleg a posztban mindenki megtalálja majd a kedvére való témát. Legközelebb vagy Off-metal ajánlóval, vagy a Candice és Virg-nek szentelt bejegyzésben jövök, természetesen Dalriada koncertelőzetessel. Ígéret.
