Emlékszem mikor még nem is olyan régen, a Kronos-nál dúskálva a jobbnál-jobb promók közt, szinte kivétel nélkül 4-5 teljes, odafigyelős hallgatást áldoztam minden egyes albumra, hogy lehetőleg minél több részletre kiterjedő, valóban átfogó véleményt tudjak adni egy-egy lemezről. Ez a szám a jobb cuccoknál (márpedig az esetek 90%-ában nagyon belenyúltam a nekem való anyagokba) bőven a 10 pörgetést is megütötte, mégis több esetben (pl. doom, vagy más nehezebben emészthető dolgoknál) rettentően kevésnek tűnt a 10 napos határidő ahhoz, hogy a lemez tényleg megmutassa az igazi énjét. És, hogy miért hoztam szóba most mindezt? Csak mert ezúttal, immáron "szabadúszóként", az elveket és formalitást felrúgva egy nap után azt mondom: az új Omnium Gatherum hosszú idők óta az egyik leginkább eltalált melo-death kiadvány!
Reggel útnak indulva gondoltam belehallgatok már a finnek új anyagába is, mert noha már napok óta szemeztem a rendkívül csinos, igényes külcsínnel ellátott New World Shadows-zal, ezidáig mégsem akartam átadni magam az újdonság varázsának. Mondjuk eleve nem is számítottam rá, hogy bármiféle meglepetést rejtene az új anyag, aztán ahogy útjára indítottam a korongot a telefonomon, egészen más világ tárult elém, mint amire a 3 évvel ezelőtti The Redshift után számítottam.
A bő 9 perces nyitó monstrumot hallgatva az első benyomásom az volt, hogy a srácok elég feltűnően "inszomniumosodnak". Az a már-már kimondottan depresszív hangulatot keltő melankólia és áradó sötétség csapott meg, mint amit a honfitársak lemezein megszokhattunk, ettől függetlenül nem volt ellenemre a dolog, sőt, egészen tudtam díjazni ezt a hangulat-központú megközelítést. A váratlanul kellemes kezdést követően a kettes Ego aztán úgy suhant el mellettem, mint a bécsi gyorsvonat, hogy aztán a jóféle szinti témákkal megpiszkált címadóra megint felkapjam a fejem. Újabban egyébként legnagyobb bánatomra ha billentyűket fűznek a dallamos death metal riffjei közé, az esetek többségében az egész zene hangulatát, rosszabb esetben súlyát is hazavágja a prüntyögés, itt viszont ha nem is állíthatom nyiltan, hogy meghúzódik a háttérben a modernkedés, azért a többi hangszer modorosan tudatja a billentyűkkel, hogy ki az úr a háznál. Így a végeredmény egyfajta "tompább" Dark Tranquillity szerűség, ez pedig elég nagy bók részemről, tekintve, hogy eddig egy tucatból éppen hogy csak kiemelkedő bandaként tekintettem az Omnium-ra.
Az első négy dal után már kezdett bedőlni ez a megítélésem, amikor jött a Nova Flame-An Infinite Mind páros, és az addig pusztán kellemes meglepetésként funkcionáló album hirtelen komolyan kezdett nagyon durván bejövős anyaggá változni. Mire a munkát tökéletes keretbe záró, szintén 9 perc fölötti Deep Cold utolsó moraja is elhallgatott, nem is találtam a megfelelő szavakat a hallottak hű reprezentálására, csupán az az érzés kavargott bennem, hogy ezek eddig vagy szándékosan titkolták, hogy nagyon tudnak, vagy valami oknál fogva ezúttal brutálisan ráéreztek a stílus ízére. Komolyan mondom, hosszú idő nem hallottam ennyire fílinges, vegytiszta melo-death cuccot. Ügyesek a szólók, korrekt a vokál, sőt még az egy helyen elhintett tiszta énekes tűzés is nagyon királyul hat, nem is beszélve a hangulatról, ami amellett, hogy szinte hangfalon keresztül is a skandináv felségterületek valamelyikére repíti a hallgatót, gyönyörű kontrasztot állít a gondtalan vidámság és a szomorúság közt. Nyilván utóbbi van túlsúlyban, amire a két 9 perces óriás persze nagyban rásegít, de a The Distance pl. már majdhogynem azt a jól ismert laza, "semmi nem érdekel" típusú beleszarós érzést kelti, amit általában a paraszt-thrash hordák szoktak nálam előidézni egy zsíros kenyérrel a kezemben.
Érdekes amúgy, hogy azt hiszem, pont egy youtube-os trailer-ben olvastam olyan promóciós szöveget, hogy "adult oriented metal", ehhez képest nekem mocskosul bejött ez a cucc és mély tisztelettel borulok a srácok lábai elé, amiért ekkora ász albumot ütöttek össze. A reklám persze mellékes, lényeg, hogy a The Redshift szürkesége után újra színekben pompázik a csapat, többféle megközelítést is felmutatva a friss munkájukon. Jó szívvel ajánlom a New World Shadows-ot mindenkinek, aki egy igazán hangulatos, giccs-mentes, hamisítatlan skandináv dallamos halál fémre vágyik a rengeteg gyenge kópia tengerében. Május 1-én pedig mindenkinek kötelező a Rotting Christ-al közös pesti fellépésük az ex-Wigwam-ban!
10/9
Habár ez a mostani pötyögés konkrétan az Omnium Gatherum-ra volt kiélezve, azért tennék egy rövid kitekintést a filmes világba is. Ezúttal nem ajánló formájában (ez valószínűleg legközelebb a Forrás c. filmre lesz majd), hanem pusztán egy kis rövid véleményezés képében a januártól az HBO-n itthon is nézhető Boardwalk Empire, illetve ahogy mi hívjuk, a Gengszterkorzóval kapcsolban. Tegnap ugyanis rászántam magam, hogy bepróbálkozzak az első résszel - természetesen még a feliratos verzióban -, de így első szuszra nem tűnt egy nagy durranásnak, bár hozzá kell tennem, álmosság miatt félóra után kinyomtam a történetet, másrészről pedig az HBO azért nem szokott nagyon gagyi szériákat felkarolni, szóval alighanem ennél jobban beindul majd a sztori. Hogy mikor fejezem be az első részt, arról egyelőre lövésem sincs, mindenesetre írok majd róla pár sort, hogy mik voltak a benyomásaim a dologgal kapcsolatban. Bő egy hónapja amúgy már egy Shameless c. sorozatot is tartogatok a gépemen, ami ha minden igaz, ilyen Jóbarátok sémára készített vígjáték, de pillanatnyilag ennél bővebben erről sem tudok nyilatkozni.
Ne feledjétek, szombaton Dalriada lemezbemutató a Diesel-ben, sok remek előzenekarral, érdemes lesz tehát kimenni a Népligethez zúzni egy egészségeset. Addig is hallgassátok bőszen az új O.G. anyagot, búcsúzóul pedig lessétek meg az új DevilDriver klipet a február 22-én kijövő Beast igencsak szakító nyitó dalára:
