Negyedik, egyben utolsó beszámoló részletben ismét kicsit elkanyarodnék a koncert eseményeitől, helyette viszont megpróbálok átadni egy s mást a kulisszák mögül.
Mint korábban írtam, a keménymag és Artas-ék voltak olyan jó arcok, hogy meghívtak magukhoz éjszakára, mialatt persze előre sejthetően minden volt, csak alvás nem. De egyelőre vissza a Szene-be, hisz koncert után még a többiekkel egyetemben életet kellett lehelnem magamba a példátlan zúzda után, így regenerálódás gyanánt egy körben letelepedtünk a földre néhány pohár sör társaságában. Az idillt végül egy szénné varrt szekus szakította félbe úgy egy óra semmibe bámulás után. A klub előtt megejtettünk egy gyors egyeztetést a bandával, hogy hol találkozzunk a környéken, majd a kíméletlen fagyban bevágtuk magunkat a közelben parkoló furgonba, ahol a srácok már felettébb rutinos módon előre be is készítették a meleg pokrócokat és némi elemózsiát. Ez idő alatt Hannes-ék még a cuccaikat pakolászták, miközben mi nomád módon "megvacsoráztunk" a kocsiban egy kis éjszakai gyengéd romantikát árasztó Kataklysm album kíséretében. Végül előkerült Ismahil, tudatta velünk, hogy minden oké, így el is indulhattunk a próbaterem felé. Úgy saccra 20 percnyi útra lehetett a Hauffgasse-től, méghozzá a város egy eldugottabb, dombos környékén, ami miatt kishíján nagyon megszívtuk, az egykor szebb napokat látott négykerekűnk ugyanis enyhén szólva tiltakozott a jeges lejtőn való felmenetel ellen. Kín-keservvel végül sikerült felküzdeni magunkat, a kocsiból kiszállva aztán amint megpillantottam a helyet, meglepettségemben köpni-nyelni nem tudtam.
Egy csodaszép, modern családi ház volt ugyanis a zenekar barlangja, legalábbis annak pincéje, ahová belépve nagyjából olyan érzés fogott el, mikor valaki egy híres csatamezőre lépve szinte saját bőrén érzi az egykori harc csattogó kardjait. Ahogy így belegondoltam, hogy itt állok azon a (szent) helyen, ahol az egyik kedvenc bandám megalkotta két elképesztő nagylemezét, ahol a Riotology-s promó fotók készültek és ahol hétről hétre összegyűlnek próbálni, egyszerűen ledermedtem a csodától. Míg a srácok hordták be a felszerelésüket, felnéztem az emeletre is, ahol vélhetően a csapat egy jóbarátja a szívélyes "willkommen" kiáltás után rögvest a hűtőszekrényhez invitált, hogy aztán üdvözletét tettekben is kifejezve a kezembe nyomjon egy doboz sört. Kis idő elteltével, miután mindenki becuccolta a holmiját és betárazta kellő alkohol adagját, levonultunk a szentélybe megvitatni a "világ nagy dolgait".
.jpg)
Az ajtóra hatalmas Artas logó volt fehér spray-el felfújva, belépve aztán épp Sahid ágyán telepedtem le, közvetlenül a párnán heverő gyönyörű gitárja mellé. Csekély német tudásom birtokában sajnos a társaság fő témáiba nem igazán tudtam aktívan részt venni, szavakat ugyan elcsíptem belőle, de összefüggő német szöveget, főleg hallásból megértenem a reménytelen kategóriába tartozik. Azonban így is volt kivel társalognom, lévén angolul mindez továbbra sem okoz problémát, így többek között Sahid-al, a merch pultos sráccal és egy számomra tök ismeretlen arccal is nagyon közvetlenül eldumálgattunk. Szóbakerültek persze a bandával kapcsolatos dolgok is, mint pl. a Staub & Schatten-ről Artas-ra való névváltoztatás, melynek oka, mint kiderült, a nácizmus vádjának felvetése volt - ugye ha rövidítünk, akkor az SS monogramot kapjuk -, ezért döntöttek végülis a váltás mellett. A szövegek terén a németül írodott Rassenhass után kérdezősködtem még, a válaszból pedig kiderült, hogy a dal fő témája a rasszizmus, illetve annak elítélése. Mindeközben valaki volt oly leleményes, és kerített valahonnan egy üveg vodkát, amit egymás kezébe körbeadva szűk 10 perc alatt be is nyakaltunk. Sahid ezalatt magára vállalta a "metal dj" szerepét: a hangszórókból felválta dübörögtek a jobbnál-jobb zenék, többek közt egy kis Lamb Of God és Dark Fortress adott hibátlan aláfestést a jóízű beszélgetésekhez. Hajnali 5 felé aztán akartunktól függetlenül elnyomott minket az álom, akkor perpillanat elképzelésem sem volt róla, hogy fogom elérni a 7 órás vonatomat, de ki törődik ilyen részletkérdésekkel egy átbulizott éjszaka után az Artas próbatermében?
6 óra tájt aztán arra ébredtem, hogy a velem szemben félálomban kókadozó szőke srác próbál emberibb pózba taszigálni az ágyon, mire gitárosunk is felriadt a számítógép asztal alól, enyhén megdöbbent ábrázattal az arcán. Miután mindnyájan kicsit magunkhoz tértünk, Sahid felajánlotta, hogy kivisz kocsival a Westbahnhof állomásra, én persze nem győztem hálálkodni, bár felmerült bennem a kérdés, hogy az éjszaka során elfogyasztott mértéktelen alkohol hatása alatt mennyire lenne tanácsos autóba ülnie, de végülis nem volt belőle gond. Eközben én elég durva másnapossággal küszködve kitámolyogtam az előszobába, ahol megnyugtatásképp megbizonyosodtam róla, hogy nem csak én ittam kicsit többet a kelleténél. A srác, akivel a Szene jegypénztáránál találkoztam, látván, hogy épp veszem a kabátomat először megérdeklődte, hogy mégis mi a jó anyámat csinálok a bejáratban ácsorogva reggel 6-kor, majd miután megemlítettem neki a 7-kor induló vonatomat, félig önszántából, félig minden bizonnyal a vodka hatására a nyakamba borult érzelgős búcsút venni a nagy utazás előtt.
Vendégszeretetben nem volt tehát hiány, ritka emlékezetes éjszaka volt az aznapi, még ha a piálásnak köszönhetően néhány részlet el is homályosult bennem mire magamhoz tértem, ami meg kell mondjam, elég nehezen akart összejönni. A hazaúton kishíján elfelejtettem átszállni a keletibe tartó vonatra, a peron mellett várakozva pedig próbáltam nem beesni a sínek közé, ám miután Mosonmagyaróvár környékén felébredtem a pesti járaton, már valamivel használhatóbb állapotban éreztem magamat, így végül sikerült hulla fáradtan ugyan, de legalább egyben hazaérnem ezután a felettébb eseménydús szombati állatkodás után.
Ezt a szépséget pedig a lemez mellé szerváltam, hátán a The Day The Books Will Burn Again refrénjével, azaz: "We will rewrite the books with blood", plusz egy vöröslő Artas aláírással az idézet alatt.
