A második részben már nekiestem a két előzenekar elemzésének, úgyhogy innen folytatnám az utólagos zsűrizést, méghozzá a Days Of Loss nevű hordával.
Tulajdonképpen ők és az Artas számítottak aznap a fő attrakciónak, utóbbi persze nem nagy újság, tekintve, hogy az egész cécó értük jött létre, a DoL viszont előzetes várakozásaim ellenére meglepően nagy népszerűségnek örvendett, bár a csapat pólóit viselő, tetőtől-talpig emo-s, max 16 éves, vasalt hajú bagázst nemigazán tudtam hová tenni. Szép dolog az open-mindedség, de halvány dunsztom sem volt róla, mit keresnek ezek egy alapjáraton meglehetősen fémes megközelítésű, majdhogynem belezős thrash ünnepélyen. Mialatt igyekeztem túltenni magamat az - elnézést a kifejezésért, de - agybaszó látványt okozó engem ért sokkon, e költői kérdés még emésztett egy darabig, aztán az első riff bedörrenése után sikerült újra teljes mértékben a zenére koncentrálnom.
A gárda egyébként nem volt ismeretlen számomra, elsősorban a Vader-es Peter ikertestvérének is beillő Dariusz "Dark" Oles-nek köszönhetően, akivel még a tavaly februári Red Rocket-es Funeral Nation turnén váltottam pár szót. Akkor azon túl, hogy kiderült, hogy Vader-ék nagy haverja, egyúttal beajánlotta nekem saját zenekarát, ami történetes a Days Of Loss volt, így mikor hazaértem, a kezembe nyomott flyerek segítségével utánanéztem a bandának és mit ad isten, még be is jött a zenéjük.
Képben voltam tehát, hogy mire számíthatok, Dark-ék pedig igazolták is magukat kellemes death metal döngölésükkel. Sajnos aztán a kellemes szinten valahogy stagnálni kezdett a történet - jó volt, kemény volt, ismerős hangok is megütötték a fülemet, de valahogy nem volt benne olyan átütőerő. Ha az este csalódását kellene megneveznem, valószínűleg habozás nélkül rájuk esne a választásom, de hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne akár a zene, akár az előadásmód, egyszerűen csak kicsit laposabb volt, mint amire számítottam, illetve az is meglehet, hogy csupán a Sole Method húsbavágó pusztítása után tűnt egy kicsit erőtlennek a performansz. A helyi tini sereg mindenesetre hálás közönségnek bizonyult, bár a papíron utolsó dal utáni "zugabe" skandálás elég vérszegényre sikeredett - még ha vissza is jött a társaság egy plusz nóta erejéig.
Mindennemű rosszindulat nélkül mondom, hogy erről személy szerint már szíves-örömest lemondtam volna, hisz már szinte sivatagi hőfokon fűtött a vágy, hogy újra lássam egyik legkedvesebb, megkockáztatom, élőben a legkirályabb műsort toló csapatomat. Jöttek is Artas-ék, méghozzá elég hatásos belépővel. A színpad két szélén kifeszített anarchia jellel ellátott transzparensek mellett a háttérben kékkel kivetített Artas logó és fehér spray-el lefújt, szintén emblémával díszített dobozok közt lassan megjelentek a tagok a szemük alá húzott sálban, miközben az A Journey Begins... intro alatt Ismahil egy hatalmas fekete zászlót lengetett a fejünk felett. Komolyan mondom, beleborsódzott a hátam a látványba, a lázadás csillapíthatatlan tüze pedig már ott lobogott a szemekben, mikor emberfeletti súllyal bedörrent a Fortress Of No Hope nyitó riffje.
Ettől kezdve olyan energiák szabadultak el a teremben, hogy egy kívülálló valószínűleg menten tárcsázta volna a bolondok házát - természetesen saját maga tébolya érdekében. Amerre a szem ellát, mindenhol vadul headbangelő, hörgő, üvöltő állatok aprítottak a zenére, a káosz fékezhetetlenül eluralkodott az egész Szene-ben. A hihetetlenül ütős program a No Pasaran! rövid intrójától eltekintve egyetlen másodpercnyi pihenőt sem engedélyezett a népnek, gyanítom, a nyakak ezen az estén soha nem tapasztalt terhelésben részesültek az új és régi mesterművek hallatán. Hogy csak pár kiemelkedő részt említsek, a Bastardo belassulása egy 100 tonnás tankot is lealázott volna, annyira súlyosan sújtottak le a végén azok a riffek, a The Suffering Of John Doe-ban pedig a dög mellett a dallamos énjét is kiélhette mindenki a zseniális, örök emlékezetbe égő refrén hallatán. 
A sort jobbnál jobb számok 
követték, már-már úgy éreztem magam, minthacsak én állítottam volna össze a setlist-et, annyira hibátlanul érkeztek az újabb és újabb csapások. A Riotology-ról kivétel nélkül az összes kedvencemet játszották (mind a 9-et!) és a The Healing-ről is előkerült minden földi jó. 
Természetesen a tavalyi Metalfest-ről már ismerős Mediafada is előkerült, a "fuck the system, than fuck you, too" sorokat pedig olyan átéléssel üvöltöttem, hogy abban minden életemben felhalmozott keserűség benne volt - csodálatosan felszabadító érzés volt, mit ne mondjak. A program vége felé közeledve a részemről természetfeletti audio-orgazmust kiváltó Rassenhass utáni levonuláskor a srácok nagyon jól tudták, hogy kizárt dolog, hogy menni hagyjuk őket, így az erősítőket megszégyenítő hangerővel követelt "zugabe" után, további 3 dallal hálálták meg az amúgy tényleg példátlanul lelkes és odaadó közönség erőfeszítéseit. Természetesen a Gangsta's Paradise feldolgozása is köztük volt, amit mai napig megmosolygok, mennyire tökösen zúzós metal himnuszt faragtak ebből a hip-hop nótából. El lehet képzelni, amint az első sorban magasba tárt karokkal éneklem, hogy "keep spending most our lifes, livin' in the gangsta's paradise". Az A Martyr's Dawn szomorkás, ám büszke zárása aztán végképp tökélyre vitte az estét, azokban a pillanatokban szinte fel sem fogtam, minek voltam én itt tanúja. Egyszerűen egy életre kelt álmom valósult meg mindazzal, ami akkor ott lezajlott a Hauffgasse-ban. Sok helyen, sok bandát láttam már az underground-tól a mainstream-ig, de Artas-ék ezúttal életem legjobb koncertjével ajándékoztak meg. Büszke, erőteljes és kibaszottul kegyetlen zene, élőben és lemezen egyaránt...!
Setlist: 1. A Journey Begins...; 2. Fortress Of No Hope; 3. The Day The Books Will Burn Again; 4. The Healing; 5. Bastardo; 6. No Pasaran!; 7. The Suffering Of John Doe; 8. Barbossa; 9. The Grind Behind The Mirror - Part 1; 10. Mediafada; 11. Fick Das Fett; 12. Rassenhass - Encore: 13. Le Saboteur; 14. Gangsta's Paradise; 15. A Martyr's Dawn.
